Hegyünk névadójáról elég szűkszavúan emlékeznek meg a netes források, pedig igazán sokkal többet érdemelne, hiszen Dr. Zsigmondy Emil olyan életutat járt be, ami valódi, ünnepelt legendává tette volna, ha a 20. században születik.

Alapvetően, ugye, egy ilyen eseményen gyalogolni kell, tehát azon nem nagyon van mit agyalni, hogy mivel töltse az ember a napját. A hogyan kapcsán azonban van pár megfontolásra érdemes dolog, már természetesen azon kívül, hogy egy ekkora távra fel kell készülni mind testileg, mind lelkileg. Tovább után olvasható néhány olyan tipp, amik nálam beváltak. Hátha egyszer valaki hasznát veszi...

A minap beszéltem Balázzsal valami ügyben. Köszönés helyett így vette fel a telefont: "B@szki, most már aztán igazán beérhetnél Tatára!" Hát tessék.

Tovább után folytatódnak a Kinizsi100-on megélt viszontagságok. Az eleje után itt a középső szakasz.

A múltkori posztban arról esett szó, hogyan készültünk a Kinizsi100-ra. Hajtás után arról lesz szó, milyen volt benne lenni.

Az Index vonatkozó fórumán valaki feltette a kérdést: Miért megy el az ember a Kinizsi100-ra?

Tényleg, miért is?

1300 résztvevő, 100 kilométer távolság, megbabonázva 3000 méter szintkülönbséggel, és erre az egészre a szintidő 24 óra.

Van, aki transzcendentális élménynek tartja: „Az év legszebb napja a Kinizsi100”. Mások ennek élnek és minden évben végigmennek. A rekorder, ha jól tudom, most teljesítette 30-adszor. Nem elírás, valóban harmincadszor. A lehetséges 31-ből.

Egy kis bevezető

Az ötödik nekifutás félig-meddig ad hoc zajlott le. (Az előző négy itt olvasható: 1.0, 2.0, 3.0, 4.0.)

Tulajdonképpen a Mont Blanc-ra készültünk, de oda – micsoda meglepetés! – nem jutottunk fel. Laca, Balázs, Radnai Gergő (őt Laca szervezte be), és jómagam alkottuk a csapatot. 

Eszterince úgy érezte, a Mont Blanc neki sok lenne, viszont, hogy ne unatkozzon otthon egyedül, amíg én odavagyok az Alpokban, Atist és Bélát ráizzította egy dachstein-i hétvégére.

Két szálon futottak tehát az események. 

A negyedik próbálkozásom a Dachsteinen nem is érdemel külön bejegyzést. Az időpont: 2008 május vége. Hosszú hétvége volt, bennem volt a mehetnék. Hát mi más lenne a cél? Természetesen: Der Dachstein.

Arra számítottunk, hogy május végén már megfelelőek lesznek a viszonyok (azért a múltkoriból okulva most mindenkinek volt mindene). Szokásos tervezet: éjjeli utazás, alvás a parkolóban, Südwandhütte, satöbbi, satöbbi…

Az én kis Dachstein-szappanoperám legutóbb 2-0-ás állásnál maradt abba - a hegy javára. Eddigre viszont már becsületbeli ügyként fogtam fel a dolgot (nekem ez a hegy kell!), így nem is volt kérdés, hogy záros határidőn belül vissza fogok térni. Ugyanabban az évben (2007), szeptember elején tértünk vissza harmadjára. Vajon ezúttal sikerült? Hajtás után kiderül. (Vigyázat, hosszú!)

A visszatérésig aztán eltelt vagy öt év. Ügyes-bajos dolgok jöttek közbe (betegség, esküvő, Triglav, Glockner…). Másodszor Eszterincével kettesben vágtunk neki. Ez volt lett volna az első közös komolyabb túránk; valahogy úgy alakult, hogy előtte E. évekig nem járt hegyen. Parázott is rendesen. 

Az utóbbi pár hónapban leginkább csak a statisztikákat böngészni néztünk be ide a blogba. El kell ismerni, valóban elég lájtos volt a motivációnk az írás tekintetében, de ez nem azt jelenti, hogy végképp felhagytunk a posztolással. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy az endorfinosok alkotói szabadságot vettek ki. A tetszhalott állapotból bölcsészünk rántja ki a blogot, sőt, rögvest egy több részes sorozat bevezető részével jelentkezik. A téma tehát a Dachstein.

A Triglav-saga folytatódik! Elérkeztünk a befejező epizódhoz, amikor is az előző részek megpróbáltatásainak megkoronázásaképpen neki fogunk veselkedni a Triglavnak, majd hazamegyünk. Hogy a kettő között mi történt, arról hajtás után lehet olvasni, az előzményekről pedig szépen sorjában itt, itt, itt, és itt. 

A kezdeti sorozatos szívások és az emiatt beálló pszichés mélypont után az előző részben a hegymászó-szerencse végre mellénk szegődött, és ügyesen megmásztuk a hegyet, melynek nevét elsőre lehetetlen kiejteni: a Skralticát Skrlaticát. Nyilván már mindenki tűkön ülve várja, hogy kiderüljön, kalandjaink hogyan folytatódtak. Íme: 

Az előző részben eljutottunk a mélypontra, amikor a nagy zuhé következtében a harci tűz igencsak takaréklángon égett bennünk, viszont a nap végére az időjárás istenei mintha halovány, ámde bizakodásra okot adó jeleket küldtek volna. A mostani epizódból kiderül, hogy jól értelmeztük-e ezeket a jeleket, avagy sem.

Az előző posztból kiderült, hogy ezt a túrát anyagilag bizony alulterveztük(tem). Az izgatottan várt folytatásban arra a kínzó kérdésre kap választ a kedves olvasó, hogy önnönmagunk szopatását tudtuk-e még fokozni, és hogy maradt-e még legalább halvány reményünk bármilyen sikeres csúcsmászásra.

 „A Triglav nem egyszerűen csak egy hegy, a Triglav egy királyság” 

Ezzel a fennköltséget reményeim szerint le is tudtam erre a posztra. Az idézet amúgy egy bizonyos Julius Kugytól származik, aki nagyon-nagyon odavolt a hegységért. Julius barátunk  a wikipédiás szócikk alapján egyébként jó arcnak tűnik: foglalkozott ezzel-azzal, jogász volt, irodalmár, botanikus és zenész, az I. vh-ban, meglehetős helyismerete okán a KuK hegyivadászok mellett volt vezető (állítólag harcolni nem harcolt), nem mellesleg megnyitott 50+ új útvonalat a Júliai-Alpokban és elsőként mászta meg (tegyük hozzá: hegyi vezetők társaságában) a Skrlaticát (2740) és a Jôf di Montasio-t (2754). Nem unatkozott, az egyszer biztos. A Triglav Nemzeti Parkban (Triglavski Narodni Park, a továbbiakban: TNP) levő szobra kedvenc csúcsára, a Jalovecre néz. 

 

A Triglav jelentése egyébként: Háromfejű, tehát ha egy kis képzavarral akarnék élni, akkor akár azt is mondhatnám, hogy 2004 nyarán a legfontosabb célkitűzésünk az volt, hogy megmásszuk ezt a háromfejű királyságot. Viccet félretéve: a szlovénoknak a Triglav már-már tényleg egy nemzeti kegyhely, ahová legalább egyszer az életben minden szlovénnak kötelező felmennie. Az általános Triglav-dominancia abban is megmutatkozik, hogy a környéken szinte minden sportklubot, könyvtárat és egyéb közösségi tereket róla neveztek el, de aki értő szemmel figyelt, az a foci-vébén szereplő szlovén válogatott mezén is észrevehette a hegyet (itt fent a képen a fehér mezes fiún látható).

 

Egyébként nagyon nehéz írnom erről a túráról, mert ez volt az első komoly (és sikeres) proto-endorfinos túránk, és az eltelt években (bár néhány helyen megfordultunk azóta) hivatkozási alappá vált (egyébként az egyszer már megénekelt Astrának is ez volt az első útja). Belénk égett, a sok apró részlettel együtt, és borozgatós-beszélgetős-nosztalgiázós estéken rendre előjön néhány alap-sztori erről a kalandról. Több részletben fogom kitenni, de még így is lehet, hogy olvashatatlanul hosszú lesz. Én szóltam.

Vegyészünk a minap megírta az első Grossglockner-túránk sztoriját, ahogy ő látta. Erre bennem is felbuzogtak az emlékek. Először ezeket kommentbe akartam írni, de hirtelen annyi minden tolult elő, hogy kiad egy önálló posztot is, és az is kiderül, hogy mi köze van a címben említett nagymacskával létesített intim nexusnak Ausztria tetejéhez.       

Hogy miért van különös aktualitása a most következő történetnek?

Azért, mert pontosan 5 éve történt, 5 éves jubileumunkat éljük, és ahogy a többi posztból is ki fog derülni, sok mindent történt ezen igen tartalmasnak mondható 5 év alatt. S nem mellesleg- azt hiszem, ezzel nem árulok el nagy titkot- idén ismét a Glocknerre készülünk, a délnyugati gerincre, amit másképpn úgy neveznek: der Stüdlgrat

De most vissza az időbe!

„Most tél van és csend és hó és halál…” Napjaink nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogy amint megérkezik egy átlagos tél, azaz leesik pár centi hó és fúj egy kicsit a szél, rögtön megbénul az ország: hóátfúvások, járhatatlan utak, a világtól hermetikusan elzárt települések, egyszóval általános apokalipszis.

Persze ennek a posztnak nem ez a témája, hanem az, hogy a tél mennyire más szövegösszefüggésbe tud helyezni egy egészen hétköznapi túracélpontot is, mint amilyen a Kőszegi hegység.

Lassan készül az írott-kői síkaland beszámolója is (a hangsúly a lassan-on van), de addig is - mintegy kedvcsinálónak az előttünk álló szezonra - hajtás után itt lesz egy jó kis videó. 

Amit látunk: sziklamászás,  homokkövön, az Elba mentén. Siegfried Johne az Augustinhangel nevű, VIIa nehézségű utat tolja elölmászásban. Virtigli homokköves mászás ez, klasszikus stílusban: emberünk 8-10 méterenként tud egy-egy köztest rakni. Ugyebár az Elbánál a homokkövekre nagyon vigyáznak, ezért nincsenek szétfurkálva, ha akad egy-egy homokóra, azt meg lehet fűzni, esetleg csomóéket lehet begyömöszölni valami repedésbe, és ezzel vége is - ha egy ilyenbe beleesik valaki, 16-20 métert pottyan lefelé. Brrrrrr, belegondolni is kemény. Tegyük hozzá gyorsan, azért a biztonság kedvéért Herr Johne mellest is hord, és azt a kevés homokórát mintaszerűen fűzi meg. Hősünk - lehet hogy ő az új példaképem? - bemutatja hibátlan kéménytechnikáját, felvillantja a sziklamászó-repertoár alapvető trükkjeit, prezentálja, hogyan kell piaz-technikával mászni, és a neccesebb szakaszokon is megfontoltan, okosan, gyakorlott mozdulatokkal halad át. Kultúrált, összeszedett és magabiztos - igazi örömmászást láthatunk. Bár több kötélhossz az út, nem váltott mászással halad a parti, végig emberünk vezet; ennél a mászásnál a másodmászó (teljesen tisztában lévén alárendelt szerepével) diszkréten meghúzódik a háttérben. 

Azonban ezeket a jelzőket elég sok mászásról el lehet mondani, és manapság egy komoly sziklamászó számára a VII-es nehézségi fokozat nem is annyira egetverően erős. Hogy akkor mégis mi mondatja velem, hogy ez a mászás egyedi zsenialitásával úgy emelkedik ki a többi közül, mint villanypózna a búzatáblából?

Tovább után kiderül.

A múltkori posztban kicsit hosszúra nyúlt a bevezetés, de végül mindenféle autós (és egyéb) kalandok után sikerült elgombolyítani történetünk fonalát a hegy lábához. Lássuk hát, mi történt aztán.

Számomra a legkülönlegesebb táj kicsiny hazánkban a Bükk-fennsík. A lucfenyvesekkel elegyes erdei a sűrűn előbukkanó töbrös rétjeivel, a - habár csak a fennsíkról nézve- szelíd dombok az őrségi tájat idézik némi kiskunsági borókás hangulattal fűszerezve. A fennsík peremén a több száz méteres meredek leszakadások azonban egyértelművé teszik, hogy igenis hegyvidéken járunk!

Schneeberg. A legközelebbi kétezres. Az első kétezresünk. A szüleimtől a nagyszüleimhez vezető úton van egy szakasz, ahonnan az esti órákban el lehet csípni, amint a nap pont mögötte megy le, így szépen látszik a nagy békés dombhát.

Aztán a munkahelyemre vezető úton is van egy szakasz, ahonnan, ha tiszta a levegő, azt is meg lehet állapítani, hogy mennyi hó van éppen a hegyen. Főleg amikor a felkelő nap világítja be. Szép. Hívogató. 

Ott vesszük fel a történet fonalát, hogy Balázzsal megegyeztünk egy tavaszi Írott-kő menetben. Kint a világban közben nem állt meg az élet, például Menyhárt Jenő hazatért az USA-ból, és az Európa Kiadó zenekar (többek között ezzel a számmal írták be magukat a magyar underground arcképcsarnokába) újra összeállt. Történetesen nagyon kedvelem őket, és történetesen pont azon a hétvégén toltak egy koncertet Oladon, amikorra a túrát beterveztük. Kihagyhatatlan. Zseniális koncert volt, ennélfogva a következő nap kicsit kóválygósan indultunk túrázni.

Legutóbb addig sikerült eljutni, hogy éppen a kórházban hédereztem 2003 csodás szilveszterén (meg még utána is egy kicsit), és rengeteg időm volt, így hát agyaltam a "hogyan tovább"-on.