Legutóbb addig sikerült eljutni, hogy éppen a kórházban hédereztem 2003 csodás szilveszterén (meg még utána is egy kicsit), és rengeteg időm volt, így hát agyaltam a "hogyan tovább"-on.

Azt hiszem, érdemes egy kicsit ezt a kórházi vonalat is kibontani, mert a történethez szervesen hozzátartozik. 24 éves voltam, zsebemben a diplomám (amin még jóformán meg sem száradt a pecsét), úgy éreztem, minden adott ahhoz, hogy végre élvezzem is az iskolapadban töltött évek gyümölcsét. Ekkorra már teljesen rá voltam kattanva a hegyekre: a nyáron elvégeztem egy sziklamászó tanfolyamot, ahol végre igazi sziklán is mászhattam, és ugyanezen a nyáron volt az előző posztban már említett gerinctúra is a Fogarasi-havasokban. Jöhet a többi hegy!

Na ebbe az állapotba rongyolt bele hirtelen egy bakteriális tüdőgyulladás/embólia, súlyosbítva végül egy trombózissal. Vannak olyan helyzetek, amikor úgy érzed, hogy egy vödör jéghideg vízzel nyakon öntenek. Nos, én ekkor azt éreztem, hogy egy egész lajtoskocsira való hideg vízzel zúditanak nyakon.

Így esett hogy hirtelen időmilliomos lettem.

Persze a nagy gondolkodás végén arra jutottam, hogy csak még jobban akartam a hegyek közé menni. Na nehogy már ilyen csúfosan érjen véget egy még el sem kezdődött szép történet…

Végül felépültem és miután kikerültem a hángérien EÜ karmai közül, nekiláttam gyakorlati lépésekre lefordítani a nagy tervet. Először is szereztem munkát. Ehhez el kellett költöznöm Szombathelyre, ami azért kifejezetten jó, mert

-         Szombathely szép állomás;

-       a nyugati végeken lévén, kevesebbet kell utazgatni, ha az ember (akár síelni, akár mászni) az Alpokba akar eljutni;

-         élénk mászóélet és egy befogadó mászócsapat várt.

Aztán újra edzésbe álltam. Először persze lájtosan, úszkáltam, meg néhányszor kimentem a falhoz – főleg mászni, de persze a csevegés és az infogyűjtés sem volt utolsó szempont.

Mindezek után a szezon elejére úgy éreztem, egész jól összekaptam magam, jöhetett az első próba: Balázst beszerveztem egy könnyű tavaszi Írott-kő menetre.