Az előző bejegyzésben már majdnem eljutottunk a szállásunkig, a Berlinerhüttéig. Hajtás után, fotókkal gazdagon dokumentálva (és meglehet, kicsit hosszan) következik a folytatás.

A Berlinerhüttéről – már amennyiben lehet hüttének hívni, hiszen egész épületkomplexumról van szó -, érdemes kicsit bővebben szót ejteni. Ha egy katalógusban vagy fényképen látja az ember, azonnal megszólal a fotósopp-riasztó: a háttérben „U” alakú gleccservölgyek, a teljes virágzás pompájában díszelgő alpesi rétek áfonyabokor-szigetekkel, zúgva, bőgve alárohanó hegyi folyó, felhőbe burkolózó havas bércek, fantasztikus körpanoráma – és ez még csak a ház külső környezete.

Bár azt is meg kell jegyeznem, hogy a házak mellé kiültetett pálmával(!) talán egy icipicit túllőttek a célon.

 

A főépület (ami egyébként simán elmenne kastélynak) maga a lélegzetelállító fényűzés, a kifinomult luxus, a bizsergető dekadencia. Hangárnyi lépcsőház, vörös szőnyeg a folyosón, zuhanyzós szobák, de az igazi sokk az étkező, bár ezt is ildomosabb inkább szalonnak hívni. Ötméteres (de lehet hogy magasabb) belmagasság, kocsikeréknyi csillárok, intarziás pohárszék, finom fafaragásokkal megbolondított lambéria, faberakásos mennyezet – és mindez 2044 méterrel a tenger szintje felett!

 

Ezek után persze nem meglepő, hogy a Matratzenlager felszereltsége olyan, mint máshol a normál házé: bőséges helykínálat (csak a Winterraumban is vagy húszan elférnek úgy, hogy még csak szoronkodniuk sem kell igazán az ágyakon, és vész esetén még a padlón is lehet aludni),  zuhanyzó (mondjuk itt már extra zsetont kérnek érte), és egy kompletten felszerelt óriási konyha, folyóvízzel és fatüzelésű sparhelttel. Még egyszer mondom, mindez 2044 méter magasan, a Ziller-völgy hátsó végében, gyakorlatilag a halál fasza után még vagy öt kilométerrel - földúton. 

 

Nem csoda, hogy nagyon sokan csak eddig jönnek, megalszanak a királyi környezetben, aztán másnap hazamennek. 

Nos, mi az érkezés örömére bedobtunk egy bambit, aztán bebandáztunk a lágerba. Rajtunk kívül nem volt éppen ott senki, így hatan elfoglaltunk egy 10+ személyes apartmant, és azonnal kitöltöttük az összes rendelkezésre álló helyet. 

Mivel a sok molyolás ellenére is időben értünk fel, még elindultunk felfelé, portyázni egyet, csak hogy egy pillantást vethessünk a másnapi célpontra. Alapvetően a hegyünket akartuk látni (ez meg is volt), de a Ziller-völgy itt is kitett magáért: ha lehet, egy kicsivel szebb volt, mint a ház körül. Találtunk egy patakokkal keresztül-kasul szabdalt fennsíkot, füttyögető mormotákkal, a távolban békésen legelésző lovakkal – ha valaki azt állítja nekem, hogy azon a fennsíkon találkozott magával Zsákos Frodóval, habozás nélkül elhiszem neki.

 

Ezek után az éjszaka viszont kétségek között telt, mert egyrészt elkezdett masszívan ömleni az eső, és a környező csúcsokat szorgalmasan csapkodták a villámok, másrészt pedig Balázs felfedezni vélt egy egeret a rezidenciánkon. Sőt, állítólag egész éjszaka hajkurászta. 

 

Ezért a sztoriért persze az elmebetegeknek kijáró elnéző mosoly volt a jutalma…  

Ezen a ponton most már végre érdemes pár szót ejteni magáról a hegyről is. Nagyon szép, szabályos formája van, emiatt is szokták a Ziller-völgy Matterhorn-jaként emlegetni. 3089 méter magasra nyúlik, ebből – formájából adódóan - az utolsó 200 méter a neccesebb. Gyalogút nem visz fel rá, kizárólag mászva lehet elérni; néhány ereszkedőfülön kívül (szerencsére) nem nagyon van megvasalva, és mivel egyébként sem a környék legmagasabb csúcsa, a többi csúcshoz képest sokkal ritkábban látogatják. Pedig igazi, impozáns  nagyvad… 

A beszállásig vezető út természetesen csodaszép (milyen is lehetne?). Elvisz az előző napi meserét fölött, elmegy a Schwarzsee (2472), majd kicsit később az Eissee mellett. Ez a két tengerszem pontosan azt nyújtja, ami a nevükben van: a Schwarzsee vize annyira mélykék, hogy messziről nézve már-már fekete, az Eissee körül pedig hideg van (és érdekes pirosas árnyalatú hó). A tavak partján a kötelező közös fényképezkedést nagyban hátráltatta, hogy erősen cúgos volt az idő, fáztunk, iparkodni kellett.

 

Az Eissee után már csak egy nagyobb hómezőn kellett átkelni, és máris ott álltunk a beszállásnál.

 

Két kötél volt nálunk, alapvetően két partiban akartunk menni. Különösebb megkötés nem volt, csak annyi, hogy E. és én mindenképpen külön kötélen legyünk. 

 

  

 

Ez egyszerű előrelátás, és amíg a gyerekek fel nem nőnek, ez már csak így is lesz, ha a Zasszonnyal ketten együtt megyünk hegyre – ha bármelyikünkkel baj történik, a másik még fel tudja nevelni őket. Tetszik, nem tetszik, ezzel számolni kell.

 

Hát, megmondom őszintén, közelről ijesztően meredeknek tűnt. Meg a szél is fújt. Meg a felhők is kényelmetlenül gyorsan és alacsonyan jöttek-mentek. Meg kicsit későn is indultunk. Viszont a szikla száraz volt...

 

 

 

Na most menjek vagy maradjak?

 

 

 

 

Sokat vacilláltunk, és addig-addig töprengtünk, míg Laca elindult előre - és rögtön az elején elakadt („…sszameg, szerintem ez keményebb, mint a Stüdlgrat…”). Erre azonnal elvesztettünk 2 embert: Eszterincében az anyai ösztönök felülkerekedtek a mászóösztönön („…vár a gyerek otthon és egyébként is beteg vagyok, csak a házig akartam jönni…”), Balázs pedig lent maradt vele („…én együtt tudok élni azzal a gondolattal, hogy ezt most nem mászom meg… és egyébként is, inkább valami fürdőbe kellett volna mennünk...”). 

 

Laca volt a kötél elején, Ákost vettük középre, én voltam a sereghajtó, Atis meg portyázott szólóban. Az út eleje mászás, középen van egy jó hosszú traverz, és a tetején ismét mászni kell. Később kiderült, hogy az volt az egyetlen komoly nehézség, ahol az elején Laca elakadt, felfelé nem volt probléma. A traverzban van még egy nagyobb átlépés, de azt jól lehetett biztosítani. 

 

Kitettségben mondjuk nem volt hiány (húúúú, de még mennyire hogy nem!), de pont emiatt volt szép, a szikla stabil volt és száraz, jó nagy fogásokkal. Amíg mi köteleztünk, addig Atis szépen kihagyta a traverzot és megszólózott egy direktebb utat – a kalauz alapján kábé négyes erősségért, de ha jól emlékszem, volt benne egy áthajlás is, ami az előző esti esőzés után kicsit még nedves maradt.

 

Igazi élménymászás lett volna, de én bizony ott leghátul nagyon fáztam. Olyankor volt a legrosszabb, amikor a cikk-cakkok miatt nem is láttam, hogy mi történik a fejem fölött, csak vártam, csak vártam…. Igazi felüdülés volt, amikor egyszer-egyszer szélvédett vályúban vitt az út. 

 

Eközben a hegy lábánál… Miután a mászás felelőssége lekerült a vállukról, E. és Balázs szépen visszaereszkedtek a tóhoz, és találtak egy viszonylag szélvédett helyet, ahol remekül elszórakoztatták magukat: fényképezgettek, heverésztek, megbeszélték a világ dolgait, igyekeztek minket kiszúrni a falban, és persze várták, hogy bejelentkezzünk rádión a csúcsról. 

 

 

 

 

 

Amikor már csak karnyújtásnyira volt a csúcs, egyre kevesebbet gondoltam a széllel, és bevallom, mire felértem, egy kicsit el is érzékenyültem - úgy tűnik, nagyon akartam ezt a csúcsot. Szólómászó barátunk annyival hamarabb ért fel, hogy bőven volt ideje hegyikristályokat gyűjtögetni, mialatt mi a kötéllel bajlódtunk. A csúcs maga egyébként szó szerint csúcs, azaz kevés a hely, sőt a csúcskereszt sem túl nagy – nem kicsit kellett logisztikázni, hogy a csúcsfotó el tudjon készülni. Bejelentkeztünk a lentieknek rádión (a válasz: „Mi tartott ilyen sokáig?”) esemes haza, néhány kusza gondolatfoszlány a Zsigmondy-fivérek felé, és indultunk is le, mert az idő azért továbbra is huzatos volt, és a felhők is aggasztóan mozogtak. 

 

Az első megmászás után Zsigmondyék, mikor firtatták az expedíciójuk sikerét, öntudatosan csak annyit feleltek: „Áll már odafönt egy kőgúla!” 

 

Lefelé menetben egy helyen volt szükség a kötélre (még a csúcs közelében), egyébként szólóztunk, és sokkal gyorsabbak voltunk, mint felmenetben. Sőt, ahol az elején elakadtunk, ott is tökéletesen problémamentesen jöttünk át. Úgy látszik, lejtmenetben valahogy jobban adták magukat a lépések-fogások. A beszállónál a kötél és minden egyéb hardver beugrott a zsákba, aztán ereszkedtünk tovább a hómezőre. Az első szélvédett helyen kiengedtük a felgyülemlett adrenalint, diszkréten meghúztuk a laposüveget, ünneplés gyanánt. Igazából azt hiszem, itt nyugodtunk meg teljesen ("Nagy baj már nem lehet, lejöttünk egészben..."). A további lejtmenetet csak a szeszélyes időjárás tette változatossá – hol csöpögött az eső, hol sütött a nap. 

 

Eszterince és Balázs már a lakosztályunkban vártak. Miután bejelentkeztünk a csúcsról, ők szedték a sátorfájukat és levonultak. Az ő ereszkedésüket az tette kalandossá, hogy egy csapat bárány elkezdte követni Eszterincét - Balázs mentette ki őt a karmaik közül. E. szerint emberhúsevő vérbárányok voltak, szerintem inkább arról lehetett szó, hogy felismerték benne a rokon lelket és csak meg akarták nézni közelebbről az új cimborát. 

A nap hátralevő részében áttelepedtünk a szalonba és maradék zsetonunkat különböző, alkoholtartalmú italokra (szerintem megérdemeltük...) és finom ételekre költöttük. Kicsit később tettünk egy kisebb fotóskirándulást felfelé a folyón, ahol Atissal felfedeztük, hogy milyen őrült jó móka a zúgó vízbe a magas partfalról bazi nagy köveket hajigálni. 

  

 

 

 

Lefekvés előtt aztán Balázs egere is méltóztatott előbukkanni, imígyen fagyasztva az arcunkra azt a bizonyos elnéző mosolyt. Mi több, reggelre a csalinak kikészített tejkaramellát is papírostul felfalta.

Másnap reggel indulás előtt megpróbáltuk elpusztítani az összes maradék elemózsiát, aztán jó hangulatban lecsorogtunk a hegyről és hazafelé vettük az irányt.

 

 

 

 

 

Szokás szerint ismét túl sok kaját hoztunk fel, közte egészen elképesztő dolgokat. E. például tüchtig kis tartóban, a hátizsákjára akasztva két keménytojást cipelt fel. Én magam is csak gúnyolódtam rajta (pedig tőlem kapta a tojástartót), de utolsó reggel az a madárlátta keménytojás isteni volt. Ha jobban belegondolok, a villásreggelink tulajdonképpen még illett is a Berlinerhütte nagypolgári miliőjéhez.

 

Összességében minden ízében fergeteges túra volt: megmásztunk egy elsőrangú csúcsot, sőt (figyelem, pátosz következik!), egyúttal leróttuk tiszteletünket a magyar hegymászás régi nagy alakjai előtt (ez akkor is igaz, ha ők annak idején nem ezen az útvonalon jutottak fel), tettük mindezt kirobbanó jókedvvel és még hiányérzet nem maradt senkiben.

 

Gyakorlatilag három napon keresztül lubickoltunk az endorfinban - és pontosan ez az, amiért érdemes hegyek közé menni.