Az alábbi kis szösszenet a hétvégén készült. MBJ-vel felmentünk a Szent Vid felől Írott-kőre és vissza. Rajtunk kívül is bőven voltak emberek a hegyen: egymással párhuzamosan két teljesítménytúra is zajlott a Kőszegi-hegységben, ezúton is köszönjük a pontőr bácsiknak és néniknek, hogy lelkesen osztogatták a pecsétet MBJ-nek. Akinek amúgy élete eddigi legkeményebb túrája volt ez, és a táv nagyobbik részét a saját lábán tette meg, de kínosan ügyelt arra is, hogy az én kondícióm is rendben legyen (jelige: "még nem zsibbadt el a lábam, még nem szállok le").

Ha egyszer már ezt a szófordulatot nem sütöttem volna el, most azzal kezdeném, hogy ebben a történetben ennyi volt. De egyszer már elsütöttem, így most csak egyszerűen, ugyanakkor - miután a téma a hosszú jegelés alatt minden aktualitását elvesztette - teljesen váratlanul ismét felveszem a fonalat.

Még egy kis önfelmentő magyarázkodásra is szükség van: mire igazán kezdtem volna belelendülni a pamíros helyzetjelentésekbe, elmentem nyaralni, és a Balaton-part, illetve Dél-Tirol aurájában valahogy egészen mások lettek a prioritások. No meg hallottam a hírt az egyszeri snowboard-os esetéről; ezen persze jól felrántottam magam, és el is ment a kedvem az egésztől. Azóta pedig valahogy hipp-hopp eltelt egy negyed év. 

A szavak után végre ismét a képeken a sor. Enjoy.

További kisfilmek itt.

Eszter hívott. A felhő még nem vonult el, így térerő továbbra sem volt (nem is értem, hogyan tudott egyáltalán kicsörögni a telefonom), beszélni nem tudtunk. Csak annyit hallottam, hogy ő az, és hogy nem teljesen nyugodt a hangja, aztán pár szófoszlány után néma csend…

Másnap reggel egész jó időre ébredtünk, így a szöszmötölés után el is indultunk felfelé. Előző napról ismerve az utat, hamar eljutottunk a sziklás részhez. Kicsit aggódtam, hogy Gyula és Tamás hogyan veszik az akadályt, de semmi dráma nem volt, fennakadás nélkül haladtunk tovább. Amúgy a szikla egyébként igazi álom: alaposan kioldott, tapadós mészkő, jó nagy fogásokkal. Egyébként magát a csúcsot is ilyen jellegzetes mészkőoszlopok veszik körül, kicsit olyan, mint a bazaltorgonák a Balaton-felvidéken, nagyobb kiadásban és fehérben. Szép.

A hegymászás halálos. Mindenki tudja, nem is érdemes rá szót vesztegetni. Anyák klasszikus rémálma, hogy a gyermekük elkezd egyszer hegyet mászni, és kész: akkor már csak percek választják el a drámai haláltól. Pedig hegyet mászni semmivel sem veszélyesebb, mint bármi más. Egy valamiben tudnak többet a hegyek: a hülyék sokkal drámaibban tudnak a hegyen meghalni, mint egyéb tevékenységek közben.

Gyorsjelentés: a már egyszer kielemzett alaptábori infrastruktúra arra mindenképpen jó, hogy többé-kevésbé naprakész infóink legyenek Kirgizisztánból, hiszen egy-egy sms vagy kósza e-mail azért beesik. Ákos például Viberen (!!!) jelentkezett be.

Azt már tisztáztuk, hogy a Lenin-csúcs esetében a két legfőbb nehézséget az időjárás és magasság jelenti. Az alaptábor 3600 méterrel van a tengerszint felett, a csúcs 7100 méter. A kettő között tehát egy jó 3500 méternyi szintemelkedéssel kell számolni. Összehasonlításképpen ez nagyjából ugyanakkora, mintha az ember a MontBlanc-t mászná meg Chamonix-ból indulva. Az alapvető különbség az, hogy itt a kiindulási pont van olyan magasságban, mint az Alpok átlagmagassága. Szükséges tehát az akklimatizáció. Laca mérnöki pontossággal egy tüchtig kis tervet össze is dobott erre: a piros pontok jelzik az adott napon elérendő magasságot, a kék pontok pedig azt, hogy az adott napon milyen magasságban fognak aludni.

A Lenin-csúcs (Пик Ленин) az egykori Szovjetunió harmadik legmagasabb csúcsa, és általánosságban az egyik legkönnyebb hétezresnek tartják. Emiatt a világ egyik legnépszerűbb hegycsúcsa lett, és évente a világ minden tájáról mászók százai özönlenek ide. 

Egy kép többet ér ezer szónál. Hát még sok kép...

A szavak az előző bejegyzésekben mesélnek (itt és itt), most a képeken a sor:

További kisfilmek itt.

A házig emlékezetes momentum már nem akadt, ha csak azt nem számoljuk, hogy szembejött velünk egy lengyel srác, aki a Stanicev dom téli szállásán aludt, és éppen hátizsákkal utazta körbe Európát (még az is lehet hogy autóstoppal, de erre már nem emlékszem pontosan). A csaja Erasmus ösztöndíjjal bandázott valahol Európában, hozzá igyekezett, de ha már erre járt, gondolta megnézi magának ezt a Triglavot. Az előző napi srácoktól annyiban különbözött, hogy neki azért volt normális bakancsa, meg óriás hátizsákot cipelt. Ha már így összefutottunk, a lengyel-magyar barátságot erősítendő elmajszoltunk közösen egy kis csokit, aztán kölcsönös jókívánságoktól kísérve indultunk tovább.

A helyszín ismét Szlovénia. A szokásos kora nyári, késő tavaszi kiruccanás célpontját ezúttal Laca dobta be: előtte nem járt még soha a Triglavon. Balázzsal nekünk jó emlékeink voltak a hegyről, így Laca javaslata gyakorlatilag ellenállás nélkül átment.

Szóval Triglav, újra, 2009 május végén.

Szinte törvényszerű volt, hogy a felkészülési túrákról készült, diadalmámorban úszó beszámolók után következzen egy pofáraesés. Nyilván nem annyira szívesen írom ezt, mint az előző bejegyzéseket a felkészülési folyamatról, de a sztori így kerek: a Kinizsi100-as idén kifogott rajtunk.

A Kinizsi100 előtti utolsó nagy erőpróba: Tanúhegyek50. 10 óra körüli időt tűztem ki magamnak. Nem nagyon akartam futni (ez mondjuk végül nem sikerült), inkább azon volt a hangsúly, hogy a Kinizsi előtt legyen szint a lábamban (ez maradéktalanul sikerült). Meg egyébként is, ezen a túrán még nem voltam soha, nem akartam abba a hibába esni, mint a múltkor, nevezetesen hogy a nagy menetelésben a tájból nem látok semmit. A futást végül nem bírtam kihagyni, de gyönyörködni így is tudtam, sőt. Azt kell mondjam, az eddigi néhány teljesítménytúrám közül messze ez a legszebb; persze az is sokat dobott az élményen, hogy ezúttal nem tévedtem el.

Ha a múltkori Káli30 volt a kapudrog, akkor az analógiát folytatva ez a menet kompromisszummentes, lebegős belövésnek ígérkezett. Annak ígérkezett, aztán nem az lett.

Az, hogy nem így történt, (kisebb) részben az időnek, (nagyobb) részben saját magamnak tudható be.

A túrának deklaráltan, már a nevébe is belefoglalva az a célja, hogy a hegység kevésbé ismert értékeit mutassa be: „A túra egyedülálló módon a hegység hét legismertebb turisztikai célpontjának (Kálvária, Hétforrás, Óház-tető, Stájer-házak, Hörmann-forrás, Írottkő és Szent-Vid érintése nélkül mutatja be a látnivalókat” [Az idézetek az itinerből származnak - hunquintil]. Ennek meg is örültem, mondván, részben olyan helyeken visz el, ahol még sosem jártam előtte, látok majd újdonságokat.

Történt pedig, hogy a nagy márciusi hóhelyzet idején összeültünk egy jó kis fröccsözgetésre az arcokkal. Szó szót, fröccs fröccsöt követett majd egy dramaturgiailag indokolt pillanatban Balázs kijelentette, hogy "most vagy soha"! Azaz vagy idén csinálja meg a Kinizsi100-at, vagy soha. Egyedül meg ugye csak nem engedhetem el, szóval ismét bekerült a látóterünkbe a Kinizsi100. (Na jó, annyi kiegészítés ide még kívánkozik, hogy Laca tavaly szépen csendben, különösebb felhajtás nélkül újra végigment rajta.) Ezúttal a felkészülést is dokumentálni tervezem, így ez a mostani poszt akár egy nagyobb sorozat első részének is tekinthető.

Mint azt korábban már említettük volt, Balázs nem ezen a túrán volt élete csúcsformájában. Már az előző napi mászás is megviselte, mind fizikailag, mind pszichésen, ehhez hozzáadódott egy kvázi álmatlanul töltött éjszaka, így ő reggelre számot vetett magával és eldöntötte, hogy szomorúan bár, de a csúcsot kihagyja.

Íme egy újabb beszámoló azokból az időkből, amikor még egyencipőben jártunk, babaarcunk volt és a fejünk búbján a hajunkat hordtuk, nem a homlokunkat.

Az elmúlt hetekben rendszeresen követtem Földes András blogját. Megdöbbentő volt lépésről lépésre követni, ahogy a kezdetben egységet és önbizalmat sugárzó csapat a végére totálisan széthullik.  Sajnos emellé elkövettem azt a hibát is, hogy végignyálaztam az összes kommentet – az egész sztorin annyira felrántottam magam, hogy bár nem akartam az n+1-edik hülye kis blogger lenni, aki megszólal a témában, nem bírtam megállni…

Firkászunk csak nem akar előrukkolni a mulhacénes sztori folytatásával, addig is egy kis ízelítő a régmúlt ködéből, szintén a Júliai-Alpokból.

A Firkász viszonylag kevés magashegyi túrán vett részt jól bevált endorfinos társai nélkül, de hogy ellensúlyozza Bölcsészünk intenzív jelenlétét a blogon, arra a megfontolásra jutott, hogy első önálló posztjában egy ilyen élményét osztja meg. A helyszín az amúgy is forró Dél-Spanyolország – júliusban; a cél pedig az ország legmagasabb csúcsa, a Mulhacén. Hosszú felvezető a hajtás után. 

Az előző bejegyzésben már majdnem eljutottunk a szállásunkig, a Berlinerhüttéig. Hajtás után, fotókkal gazdagon dokumentálva (és meglehet, kicsit hosszan) következik a folytatás.

A legutóbbi bejegyzésből kiderült, hogy doktor Zsigmondy mennyire jó arc volt. A mostaniból reményeim szerint kiderül, hogy milyen volt a nevét viselő hegy környékén csatangolni. Vagy legalábbis eljutni odáig...

Történt pedig, hogy egy hétvégi este Eszterince nekem szegezte a kérdést: keddre és szerdára szabaddá tudnám-e tenni magam? Merthogy az a helyzet, hogy valami facebook-os okosságon úgy néz ki, hogy nyert. Egy vacsorát, valami indiai étteremben. Budapesten.

Erőss Zsolttal.