Eszter hívott. A felhő még nem vonult el, így térerő továbbra sem volt (nem is értem, hogyan tudott egyáltalán kicsörögni a telefonom), beszélni nem tudtunk. Csak annyit hallottam, hogy ő az, és hogy nem teljesen nyugodt a hangja, aztán pár szófoszlány után néma csend…

Endorfintermelődés helyett a mellékvesém indult be, pillanatokon belül telebombázódtam adrenalinnal; romboltam le a recepcióra a tekerős telefonhoz. Na most egy ilyen telefonon ilyen állapotban nemzetközi hívást indítani igazi kibaszás: nulla-prrrr-nulla-prrrr-három-prrrr-hat-prrrr-kettő-prrrr-nulla-prrrr…egy örökkévalóság volt, mire végigpörgött a tizenhárom számjegy - főleg hogy egyszer mellé is nyúltam, kezdhettem elölről. De legalább tudtam hívást indítani, és ami még fontosabb, adott vonalat.

Éééés igen, vörös riasztás: E-nek azonnal be kellett mennie a kórházba. Fasza… Baszki, még abban sem állapodtunk meg, hogy mi lesz a gyerek neve!

A srácok szerencsére levették mi a szitu, így mire visszaértem a szobába, ők már készülődtek. Összekaptam magam én is, és abban maradtunk, hogy a többiek rendezik a számlát, én meg addig előrerongyolok.

Az útjelző táblák stabilan 2,5 órára adják a háztól a parkolót.

Nekem elég volt 90 perc.

Az igazsághoz tartozik, hogy meg nem egyeztünk ugyan, hogy mi lesz a gyerek neve, de addigra - több, késhegyre menő egyeztetési forduló után - már csak 3 lehetőséget tartottunk meg: Dorottya, Boróka és Borbála. Útközben nagyjából egyetlen gondolat zakatolt bennem: "Remélem, volt annyi esze, hogy a Borbálát mondta be, amikor feltették neki a nagy kérdést". Az valahogy fel sem merült bennem, hogy még van esélyem időben hazaérni.

Aztán kiértem a ház körüli katlanból, egycsapásra lett térerő és tudtuk tisztázni, mi van: be kellett ugyan menni a kórházba, de a magzatvíz nem ment el, fájások sincsenek még, lehet hogy csak vaklárma... - de azért csak iparkodjunk.

Szóval másfél óra alatt sikerült abszolválnom a lemenetet, de közben többször is beszéltünk, így némileg megnyugodhattunk mindketten: tényleg vaklárma volt, valószínűleg csak a nyákdugó távozott el (jelentsen ez bármit is), és fájások továbbra sem jöttek. Így tehát, mire a srácok leértek, én már némileg őszintébb mosollyal, száraz ruhában, a lehetőségekhez képest megtisztálkodva, szarás után, járó motorú kocsival vártam őket.

Reggel 6-kor indultunk el a Corsi-háztól; délben izzadtan, csatakosan és büdösen becsekkoltunk E.-nél Szombathelyen, a szülészeten. Eddigre mind az öten megnyugodtunk, így már viccelődni is tudtunk a helyzeten: hagyjuk a francba Borbálát és társait; tiszta ratyik vagyunk, ha ez után a sprint után, amit a Júliai-Alpok és Szombathely között vágtunk le, nem Júliának nevezzük el a gyereket.

A leányzó végül – pontosan ugyanúgy, mint a bátyja – két héttel a kiírt időpont előtt, a hosszú hétvége utáni kedden, a hajnali órákban érkezett meg. Pontosabban: hirtelen annyira sürgős lett neki, hogy egy pezsgősdugó kezdősebességével pattant ki. Apás szülést terveztünk, de aztán annyira iparkodott, hogy - előző napi hajrá ide vagy oda - végül lemaradtam róla. Ez viszont már egy másik történet, ami végképp teljesen szétfeszítené ennek a blognak a kereteit.

Viszont addig-addig tréfálkoztunk, míg végül hagytuk a francba Borbálát és társait, és tényleg Júlia lett a neve...