Firkászunk csak nem akar előrukkolni a mulhacénes sztori folytatásával, addig is egy kis ízelítő a régmúlt ködéből, szintén a Júliai-Alpokból.
A célpont választásában nagy szerepet játszott, hogy a korábban kalandos körülmények között eláztatott szlovéniai hegyi kalauzt meglehetősen sokat forgattam - hónapokig ez volt a budin az olvasmányom. A Prisank, pontosabban az egyik klettersteigút (Kopiščarjeva pot) az oldalában, megfelelő célpontnak tűnt egy pünkösdi hosszú hétvégés mókára Eszterincével, mintegy gyakorlásképpen a Dachsteinre.
A Prisank amúgy egy bazi nagy masszív hegytömb kicsivel Kranjska Gora fölött. 2547 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé; az útról, amit kinéztünk, azt írta Mihelič bácsi, hogy a szlovén klettersteigutak egyik legszebbje, ugyanakkor erős igénybevételt támaszt.
Annyit kell még tudni róla, hogy az útból premier plánban látszik a kővé vált lány könnyező arca (Ajdovska deklica), illetve keresztülmegy az elülső ablakon (prednje okno), ami nem más, mint egy mindkét oldalán nyitott barlang, amin keresztül a fázós és meredek és sziklás északi oldalból kijut az ember a vidám és meleg és lankás és virágos déli oldalra.
Ajdovska deklica (A pogány lány): a legenda szerint a csaj (aki valójában egyébként óriás volt, és a hegy belsejében lakott) konyított valamicskét a jövendőmondáshoz. 
Nemcsak születés és halál dolgához értett, hanem az operatív ügyekben is jó volt: Kranjska Gora népének (a nővéreivel együtt) ő adta a tippet, hogy mikor kell vetni és aratni, illetve a hóviharba került hegymászókat és kereskedőket ő segítette át. Mármint a hegy túloldalára, a Trenta völgybe. Aztán egyszer egy helyi vadász újszülött fiának azt találta jósolni, hogy páratlanul nagy és rettenthetetlen vadász lesz, akinek a környéken senki még csak a nyomába sem tud lépni. Sőt, ő fogja elejteni a környező hegyekben bandázó legendás aranyszarvú kőszáli kecskét, pofátlanul sok pénzért eladja a szarvát, és gusztustalanul gazdag lesz. No, több se kellett a szigorú nővéreknek: ezen a jóslaton úgy berágtak, hogy annak rendje és módja szerint jól elátkozták húgocskájukat, és mivel az ilyesmikhez ők is értettek, az átok fogott is. Amikor hősnőnk hazatért a Prisank belsejében található lakályos kérójába, azon nyomban kővé vált.
Persze az is lehet, hogy szimplán egy jelentős szlovén elnök volt (mint ők itt a nagy vízen túl), de ez egy sokkal megindítóbb történet.
A Vršič-hágóban találtunk szállást (Dom Tičarjev). 
Alpenvereinnel kedvezmény, de kicsit elbénáztam a dolgot: a mindenes srác inkább németes volt, én viszont valamiért az angollal próbálkoztam, amit ő elég bézik szinten beszélt. Így végül kedvezmény ide vagy oda, nem a lágerbe, hanem egy szobába osztott be minket. Figyelembe véve, hogy aznap este gyakorlatilag mi voltunk az egyedüli fizető vendégek, ez azért erős nagyzolás, de ha egyszer az ember rosszul méri fel az erőviszonyokat, annak ára van…
Na szóval, a terv az volt, hogy felzúzunk a klettersteigen, aztán meglátjuk milyen erőben leszünk, és annak függvényében vagy lejövünk, vagy felmegyünk a csúcsig.
Azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, ha elárulom, hogy én inkább a „menjünk fel a csúcsra is” verzió mellett voltam, míg E. inkább a „kletterezzünk egyet, aztán mehetünk is le” álláspontot képviselte.
Említésre méltó körülmény még, hogy ezúttal is könnyelműen indultunk el: kettőnknél volt 1, azaz egy darab túracsákány és egy 15 méteres kötéldarab. A mindenes srác mondta is, hogy szerinte nem ártott volna, ha hágóvas is van nálunk, és amikor este a holdfénynél láttuk a hegyoldalban a hómezőket, mi is hajlottunk egyetérteni vele. Nem is aludtunk nyugodtan.
Hajnalban gyorsan feldobtuk az éjjeliszekrényen a gázfőzőt, és főztünk egy teát.
Persze ez tök illegális dolog (a tűzveszély miatt), de ha már főztél huzatban, esőben, hidegben összekucorodva, akkor a védett helyen való főzés nyújtotta magasabb komfortfokozat mellett a tűzveszély - varázslatos módon - egyszerre nem tűnik olyan riasztónak... És egyáltalán: Ha már egyszer sikerült a drágább szállást választani, akkor legalább használjuk ki, nem?
A főzőcskézés amúgy arra is jó volt, hogy ha csak egy kis időre is, de eltereljük a figyelmünket azokról a meredek hómezőkről.
Végül elindultunk, de továbbra sem voltunk biztosak magunkban. 
Láttunk másokat is elindulni a beszállás felé. Bízva abban, hogy valami olyasmit válaszolnak, hogy „Persze, vágjatok bele nyugodtan, tiszta a fal és jól járható”, rákérdeztem náluk is, hogy mit tudnak a fenti viszonyokról. Természetesen ők is azt mondták, hogy hágóvas kellene.
No mindegy, végül nem könnyű szívvel, de nekivágtunk, és az út első szakasza minden borúlátásunkat megcáfolni látszott. Nagyon könnyed kis mászásnak indult: a beszállásig csak egy kisebb hómezőn kellett átkelni, amúgy tiszta volt a fal, a nap szépen sütött, lendületesen csattogtattuk a karabinereket a dróton – szóval igazi fasza kis klettersteig volt.
Gyaloglós, könnyű mászós és vasalt részek váltották egymást, itt-ott kilátással a szállásunkra. Odaértünk a kőcsaj mellé; megcsináltuk vele a kötelező képeket, aztán irány tovább.
Ahogy egyre feljebb értünk, kezdett komolyra fordulni a helyzet: 
még a kulcshely előtt egy egész nagy hómező volt, pár méteren teljesen eltakarva a drótot. Tulajdonképpen még itt is könnyen átjöttünk. Az igazi nehézség az volt a szakaszban, hogy vagy a havon kellett jönni, de az meredek volt (nem véletlenül voltak ott a drótok), vagy a hónyelv szélén, de ott meg törmelékes-csúszós volt a terep, és azért volt kényelmetlen. Összességében itt még nem volt vészes, inkább csak kicsit fűszerezte az eddigi izgalmakat.
Ezeket az izgalmakat aztán hamarosan felülírta egy nagyon jól biztosított függőleges vaslépcsős rész és a kulcshely. Sok más úttal ellentétben a Kopiščar-úton a kulcshelyet nem a technikai nehézsége teszi kulcshellyé; egyszerűen az, hogy egy kicsit szűk. 
Épp csak annyira, hogy egy átlagos méretű ember a sziklára hasmánt rásimulva pont fel tud kúszni anélkül, hogy a hátát meghorzsolja a kürtő másik fele. Zsákkal a háton ez a mutatvány persze nem megy: azt le kell venni, és felfelé kúszás közben magunk előtt kell tolni. Természetesen - hacsak nem szándékozunk felszerelésünket engesztelő áldozatként a kőlyány arca elé hullajtani - nem árt, ha egy karabinerrel a zsák is rögzítve van a sodronyhoz. Egyszóval remek mulatság.
Két kanyarral később beleszaladtunk egy ködfelhőbe és az eddigi legnagyobb hófoltba. Nemcsak a drótot nem láttuk, a jelzést sem. Meg a szél is fújt.
Az út hosszabbik része már a hátunk mögött volt, visszafordulni már nem volt érdemes, és az sem tűnt túl elborult feltételezésnek, hogy ha felfelé indulunk, akkor előbb-utóbb ráakadunk a jelzésre. Többé-kevésbé igazunk lett: ha a jelzést rögtön nem is, de az előttünk haladók nyomait megtaláltuk a hóban. Ők viszont rendesen felkészültek, hoztak hágóvasat, és azzal nekik egyszerűbb volt a havon maradni. Különös tekintettel az egy árva szem csákányunkra, az a hómező ott velünk kifejezetten barátságtalanul viselkedett: csúszott, meredek volt és hosszú.
Bekötözködtünk, és azt az algoritmust fejlesztettük ki, hogy E. megáll valami olyan helyen, ahol többé-kevésbé stabil tud maradni, 
én meg előremegyek a csákánnyal, keresek egy másik fix pontot, és felbiztosítom.
Viszonylag jól működött a módszer, de a mélypont akkor jött, amikor a legmeredekebb (de legalábbis annak tűnő), ráadásul instabil részen elfogyott a kötél. A lábamat megvetni nem tudtam, fixpontnak alkalmas hely nem volt – nem repestem az ötlettől, de végül testről biztosítottam fel a Zasszonyt. Szerencsére nem csúszott ki.
Megmondom őszintén, nem tudom, hogy meg bírtam-e volna tartani magunkat.
A drámai feszültség csúcspontja után a forgatókönyvekben rendszerint érkezik a hepiend. 
Most sem volt ez másként, pár sokkal-sokkal nyugisabb kanyarral később visszaértünk a jelzéshez - és vele együtt a drótkötélhez -, és már az ablakot is láttuk. Ez egyben azt is jelentette, hogy az út végéhez közeledünk, kezdhetünk fellélegezni.
Az ablakban még kicsit csúszkáltunk a síkos köveken, aztán végül mérhetetlen megkönnyebbülésünkre felértünk. Egy gyors pillantást vetettünk az ablakon keresztül a völgybe, és mivel odafent még mindig köd volt és szél, a csúcs pedig jó egy órányi járásra lett volna, ellenvetés nélkül a lemenet felé vettük lépteinket.
150 méterrel lejjebb visszaértünk a déli oldalra, ahol egycsapásra elmúlt a szél, eltűnt a köd, és újra szép lett az élet: 
napoztunk, pihentünk, örültünk hogy élünk. Újra előkerült a fényképező is (az igazán necces részeken ugyebár soha nem készül fénykép), és a nagy ijedségre magunkba tömtük a maradék elemózsiát. Ezzel együtt is innen már hamar visszaértünk a kocsihoz, és a nap hátralevő részét turistáskodással ütöttük el: elbumliztunk az Isonzó (helyi nyelven: Soča) forrásához, ami egy nagy, nagyon bővizű, 
ám annál kevésbé fotogén karsztbarlang.
Említésre méltó esemény már nem történt, éjjel jött valami front, és reménytelenül esett az eső egész éjjel meg másnap is, úgyhogy fogtuk magunkat és hazajöttünk.
Mindent egybevetve jó kis mászás volt; valószínűleg megfelelő felszereléssel igazi élménymászás lett volna. Így azért szar került a ventillátorba, de a mai fejemmel belegondolva valószínűleg nem feszegettük a határainkat, határtalan könnyelműségünk ellenére sem. Hajlok arra, hogy egyszer még visszajöjjek – mondjuk egy Prisank-Razor-Triglav gerinctúrára -, de nem érzem úgy, hogy elintézetlen ügyem lenne a Prisankon.
És hogy mennyire nehezen tanul az ember még a saját hülyeségéből is, arra bizonyíték, hogy még ugyanabban a szezonban ugyanilyen könnyelműen ugyanilyen helyzetbe lavíroztuk magunkat egy másik hegyen.
