A Firkász viszonylag kevés magashegyi túrán vett részt jól bevált endorfinos társai nélkül, de hogy ellensúlyozza Bölcsészünk intenzív jelenlétét a blogon, arra a megfontolásra jutott, hogy első önálló posztjában egy ilyen élményét osztja meg. A helyszín az amúgy is forró Dél-Spanyolország – júliusban; a cél pedig az ország legmagasabb csúcsa, a Mulhacén. Hosszú felvezető a hajtás után. 

Dél-Spanyolországba készültünk családi nyaralásra 2008-ban, egy régi családi barát lányának meghívására. A bázis a Costa del Sol népszerű üdülőhelye, Marbella volt, ám mielőtt nagyon belebonyolódnánk a nyaralás kellemes körülményeinek részletezésébe, s jönnének a kérdések, hogy ennek mi köze van a címben emlegetett, ettől jóval távolabb lévő hegységhez, gyorsan megjegyzem, hogy Marbellához közel is vannak szép hegyek és túraútvonalak. A Sierra de las Nieves nemzeti park is csodás terepet kínál, benne a világörökség részét képező Rondával, amely nevével ellentétben egy bájos település, hívogató szakadékkal a város peremén. Én azonban erről mit sem tudtam korábban, s nagyban készülve hosszú tengerparti semmittevésekre (amiből semmi sem lett, hiszen ha már ilyen messzire elutaztunk, rengeteg látnivalót, érdekes helyet kellett begyűjteni), véletlenül fedeztem fel, hogy a felkeresendő látványosságok egyike, Granada mellett a Sierra Nevadában található a kontinentális Spanyolország legmagasabb helye, az igen könnyen megmászható Mulhacén. Mondani sem kell, hogy máris sokkal nagyobb kedvem lett a kéthetes nyaraláshoz, s a kulturális látnivalók előzetes feltérképezése helyett én elkezdtem minden idegszálammal a 3478 méter magas csúcsra koncentrálni. 

Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire lehetetlen egy túra-térképet szerezni Magyarországon Dél-Európának ezen – az alpinizmus fősodrából méltatlanul kimaradt ‑ tájáról. Ráadásul két fránya névazonosság roppantul megnehezítette a netes kutakodást is. Ugye Sierra Nevadából kettő van (ez meg ez), ráaásul a spanyolok szeretnek városaikról, természeti kincseikről mindenféle gépeket elnevezni (lásd a Seat-család tagjait), s így a Mulhacén sem kerülhette el, hogy ne legyen keresztszülője legalább egy koncepció-motornak.

Sokáig kellett azonban így kétségek közt gyötrődnöm, arról nem is beszélve, hogy milyen sok munkaórámtól fosztottam meg kenyéradó gazdámat, míg a hegyről szóló információmorzsák után kutattam. Végül, annyi (fél)információt sikerült begyűjtenem, hogy mire elindultunk a reptér felé, már kikerült a csomagomból a hágóvas (annak ellenére, hogy egy néhány héttel korábbi fórumbejegyzés még a hófoltok miatt tanácsolta ennek a használatát). Annyit tudtam, hogy sok folyadékot kell magunkkal vinni, mert rendesen tud ezen a vidéken perzselni a nap, de az megnyugtatott, hogy az általam kinézett útvonalban különösebb nehézség nincs, csak nyelni, majd veszíteni kell a szintet, és kész.

A túrára végül társam is akadt: vendéglátónk öccse, Zoli személyében. Őt – velem ellentétben – csak a tengerparton, néhány mojito után kapta el a harctéri ideg, így gyakorlatilag éppen csak a minimálisan elvárható túrafelszerelést tudta összeszedni, de mint utóbb kiderült, nem is volt szükség semmi másra.

A családdal közben látogattuk a szebbnél szebb helyeket, s kezdtem őrületbe kergetni őket, azzal, hogy állandóan túratérkép miatt kutam a spanyol könyvesboltokat. A szállásunk környékén természetesen csak a Sierra de las Nievesről árultak ilyet…

Végül mindent egy lapra tettem fel: ha máshol nem, hát a Sierra Nevada tövében, Granadában biztosan kapok térképet. Miközben a perzselő hőségben Granada, s annak fő látványossága, az Alhambra mór mesterek által gondosan kicsipkézett köveit és pazar termeit csodáltuk, nekem gondolataim egyre csak azon jártak, hogy a feszített tempójú városnézésbe miként fog beleférni egy húsz perces kitérő, hogy felhajtsam a hőn áhított kincset. Végül kényszerűségből kihagytam a granadai katedrális és királyi kápolna megtekintését, s amíg családom az épület gótikus és reneszánsz formáit csodálta belülről, addig én néhányszavas spanyol nyelvtudás birtokában, kisebb küzdelmek árán megszereztem a szükséges térképet.

Ugyan a városból még hátra volt némi látnivaló, de én már suttyomban inkább a térképet bújtam, s nagyon bíztam abban, hogy a télen egyébként kiépített síparadicsomként működő Pradollano településen akad legalább egy nyitva tartó panzió, ahol a meghúzhatjuk magunkat a nagy túra előtt.

Végül az egész csapatot mozgósítva feljutottunk a faluba: mi tagadás, nincs sok kiábrándítóbb látvány, mint nyár közepén egy bezárt sífalu. Éppen csak ördögszekereket nem sodort keresztül az úton a friss alpesi szél, annyira üres és bedeszkázott volt az egész település. Aztán amikor már lélekben kezdtem felkészíteni túratársamat arra, hogy valószínűleg egy kevésbé bedeszkázott tornácon, hálózsákban fogjuk tölteni az éjszakát, félig a szabad ég alatt, akkor vett észre anyukám egy nyitva lévőnek és szállásfélének tűnő épületet.

Egy ifjúsági szállóról volt szó, ahol a spanyol futball utánpótlásának egy része edzőtáborozott. Innen már észrevettük a falu határában, körülbelül 2000(!) méteren lévő profi focipályát is: ez a válogatott magaslati edzőtábora is. Nemhiába, ilyen sikeresek ezek a hispánok a fociban.

Itt gyorsan, és meglepően jutányos áron jutottunk hozzá egy szobához, amihez még vacsora is járt, s míg az expedíciót kiszolgáló csapatunk az éjszakába nyúlóan autózott Marbella felé, mi egy igen gazdag büfévacsorát költöttünk el a tengeri herkentyűkkel is megpakolt asztalokról, és még némi sört is szereztünk mellé.

Saját káromon tanultam meg, ezért megosztom, hogy más ne essen ebbe a hibába: amilyen könnyen csúsznak le a rántott tintahalkarikák az ember torkán, annyira nehezen találják meg reggel a kiutat… Tintahalvacsora túra előtt: epic fail.

A szállás kétségkívül legnagyobb előnye azonban a szobához járó fürdő volt. Mi ugyan nem készültünk tisztálkodásra, de a recepción szerzett szappannal és egy beáldozott pólóval úriemberesre frissíthettük magunkat az egész napos városnézés után: királyi dolgunk volt.Még korábban megbeszéltük a háttércsapattal, hogy másnap délután, a hegység túloldalán, a kolbászairól, szárított sonkáiról és egyéb népművészeti kincseiről híres „fehér falvak” egyike, s az útikönyv által is „megtekintésre érdemes”-nek ajánlott Alpujarra de la Sierra fölött, a műúton találkozunk. Így nem volt más dolgunk, mint átjutni a hegységen. A térképet részletesen áttekintve a nem túl bonyolult, de annál kaptatósabban felszökő Nyugati oldalán terveztük a Mulhacén megmászását – pontosabban én terveztem, hiszen ad hoc túratársam korábban legfeljebb a Vértes lankáin próbálta ki magát. A sör mellett végleges formát öltött túraterv pedig így ekképp alakult: keresztülszeljük a Sierra Nevadát, miközben megmászunk két háromezres csúcsot: az útba eső Pico Veletát (3394), s természetesen a Mulhacent. A szintemelkedés körülbelül 1800 méter, a megteendő távolság ismeretlen. Ambiciózus terv. (folyt. köv.)