Kezdjük talán a kommentekkel. Ez a legegyszerűbb. Jelentős részüket tipikusan fröcskölődős, legalábbis hozzá nem értő trollok írták. A következő motívumra lehet ezeket felfűzni: „minden hegymászó mérhetetlenül egocentrikus idióta, aki másokra való tekintet nélkül rohan bele a halálba, de főleg Erőss Zsolt, aki mellett már lassan kétszámjegyűnyi ember halt meg”. Ez egyrészt nettó hülyeség, másrészt van egy csomó egyéb sport, amelyek gyakorlóira ugyanez elmondható lenne. Elég, ha például a Forma1 bálványaira gondolunk, úgyhogy tovább is léphetünk. És egyébként is, ezekre a trollkodásokra a mandineres srácok egész frappánsan reagáltak.

 

Erőss Zsolttal többször is volt alkalmam találkozni.  Az egyik ilyen alkalom egy vacsora volt, a másik egy véletlen találkozás a Monte Rosán. Akkor már a műlábán jött. Ennyi persze édeskevés ahhoz, hogy azt mondhassam: ismerem, de ahhoz bőven elég, hogy bizonyos tanulságokat le tudjak szűrni. Továbbra is azt mondom, hogy igazi példamutató magatartás a részéről az, hogy az egyik lába elvesztése után is a hegyeket járja. Belesüppedhetett volna az önsajnálatba, hibáztathatná az egész világot a balesete miatt, járkálhatna szorgalmasan rehabra a rossz lábával, ücsöröghetne akár egész hátralevő életében kerekesszékben. Ehelyett ő inkább visszatért a régi életéhez, újra aktívan él. Az már más kérdés, hogy nála ez az aktív élet azt jelenti, hogy hegyeket mászik. (Hogy továbbvigyük a Forma1-es analógiát: egy bizonyos Niki Lauda nevű csávónak is volt egy súlyos balesete, de aztán felépült és visszatért a versenyzéshez – még ugyanabban az évben majdnem világbajnok lett.) Mindegy, akár autóversenyző, akár hegymászó, ez megkérdőjelezhetetlenül példaértékű dolog.

 

Az már egy teljesen más kérdés, hogy vele tartanék-e egy magashegyi túrára. Merthogy erre a válasz egyértelmű nem. Több okból sem.

 

Talán kezdjük az elvi okokkal. Zsolttal leginkább vezetős túrára tudnék elmenni, de én a vezetős túráknak az egész koncepciójával nem értek egyet. Egy sikeres (vagy sikertelen) mászásnak sokkal nagyobb a sportértéke, ha saját erőből csinálom (vagy nem csinálom) meg. Ha feljutok, sokkal intenzívebb a sikerélmény, ha pedig nem, akkor végiggondolom, hogy miért nem sikerült, és remélhetőleg tanulok a hibákból, és jó esetben legközelebb nem követem el őket. Lehet hogy így soha az életben nem jutok el Európán kívüli hegyekre, de több is veszett Mohácsnál.

 

Aztán itt van a család problémaköre. Zsolt hihetetlenül jól tudja függetleníteni magában a két dolgot egymástól. Amikor hegyen van, csak a feladattal foglalkozik, amikor viszont otthon van, akkor a családdal. Ehhez persze az is kell, hogy a felesége is elfogadja ezt az életmódot. És itt azt kell mondjam, hogy Hilda, a felesége nem zsákbamacskát vett, amikor hozzáment; nagyon jól tudta, hogy a hegymászóélet ilyen – annál is inkább, mert a gyerekek születése előtt ő maga is volt a Himalájában mászni.

 

Természetesen már én is eljátszadoztam a gondolattal, hogy megvan-e bennem az, ami egy magashegyi expedícióhoz (na jó, mondjuk ki: egy többhónapos Himalája-expedícióhoz) kell. Arra jutottam, hogy ha szigorúan az állóképességet nézzük, akkor valószínűleg igen (de legalábbis fel tudnám hozni magam arra a szintre), de ha az összes többi körülményt is számításba vesszük, akkor nem. Amikor ősszel volt ez a vacsora, utána E.-vel is sokat beszélgettünk erről a kérdésről; vele is ugyanerre jutottunk. Jelesül a kölyköket egyikünk sem tudná csak úgy hónapokra itthon hagyni.

 

A családi kérdéseken túl ott van még a bevállalósság kérdése is. Laca történetesen (még hamvas suhanckorában) részt vett Zsolt egy téli tanfolyamán, a Fogarasi-havasokban. Közös túráinkon többször előjöttek sztorik egy lavináról, ami ott az egyik srác lába alatt indult meg. Egyik lába alatt stabil volt a hó, a másik alatt meg egyszercsak megindult a hegyoldal. Térdig összeszarta magát az egész kötélparti. Utána a résztvevők uszkve 80%-a pánikszerűen visszament a bázisra feldolgozni az élményt, csak néhányan mentek tovább Zsolttal. Zsolt vezérelve az volt, hogy „ez a lavina már úgyis lejött, innentől túl nagy baj már nem lehet...”

 

Akárhogy is csűrtük-csavartuk Lacával a szót erről a témáról, mindig ugyanoda lyukadtunk ki, hogy Zsoltot ez a minden határon túlmenő eltökéltsége teszi ikonná – főleg mióta műlábbal mássza a hegyeket -, és mint ikont csodáljuk is, de vele tartani... kösz, nem, maradnánk tisztelettel hobbimászók.

 

És akkor a fizikai képességeiről nem is ejtettünk szót. Konkrétan arról, hogy Zsolt abban az emberfeletti magasságban sokkal jobb teljesítményre képes akár akklimatizáció nélkül is, mint a mászók jelentős többsége. Ettől persze még nem szuperhős, egyszerűen csak jó biológiai adottságai vannak. Ez van, valaki jól bírja az extrém magasságot, valakinek meg kivételes zenei tehetsége van...

 

Hát nagyjából ezek miatt a tényezők miatt nem fogok, minden csodálatom ellenére sem, Erőss Zsolttal soha együtt mászni. A hópárduc csodálatra méltó csúcsragadozó, de otthonra nem kéne.

 

Viszont ugyanezeket a tényezőket számításba véve a legkevésbé sem volt meglepetés, hogy Zsolt a bizonytalan körülmények ellenére is a felfelé indulás mellett döntött. Korábban, más hegyeken már működött nála ez a taktika, most nem volt elég a csúcs eléréséhez.

 

Most, hogy ezt is kiveséztük, járjuk körül azt a témát, hogy hibáztatható-e Erőss Zsolt amiatt, hogy egy társa meghalt? (Nem.)

 

Az előbb említett Monte Rosás véletlen találkozásnál Horváth Tibi is ott volt Zsolttal. Mindketten túravezetői minőségben voltak ott, egy-egy kuncsaftot hoztak. Ugyanabban a házban aludtunk, és úgy alakult, hogy ők is, mi is későn indultunk el, volt alkalmunk egy kicsit beszélgetni. Nyilván egy ilyen alkalommal nem köttetnek örök barátságok, de a benyomásaim alapján Tibor rokonszenves fickónak tűnt. Mindenképpen egy szimpatikus alakot vesztett vele a magyar mászósport.

 

Ha jól tudom, Tibi egy tanfolyamon barátkozott össze Zsolttal; valószínűsítem, hogy ő is végigpörgette magában nagyjából ugyanazokat a kérdéseket, mint én, de velem ellentétben ő arra jutott, hogy benne megvan az az erő, hogy Zsolt egyenrangú mászópartnere tudjon lenni, és ezek után végleg a mászásra tette fel az életét. Nincs is ezzel semmi baj, nem vagyunk egyformák.

 

A tragédia napján Tibi elfáradt, a visszafordulás mellett döntött. Zsolt – ahogy már volt róla szó, cseppet sem meglepő módon – felfelé indult. És itt meg is állhatunk egy pillanatra. Sokan ebből a lépésből azt olvassák ki, hogy Zsolt magára hagyta kimerült társát, bezzeg ha vele maradt volna…

 

Ezzel szemben a helyzet az, hogy egy ilyen expedíció akkor sikeres, ha a csapatból legalább egyvalaki (aki az adott pillanatban a legjobb állapotban van) felér a csúcsra. Egy jól működő expedícióban a csapattagok ezért dolgoznak. Amikor eljön a csúcsmászás napja, akkor annak kell felmennie (már persze ha az időjárás is engedi), akinek a legtöbb esélye van elérni a csúcsot. És akinek a legtöbb esélye van elérni a csúcsot, annak fel kell mennie. Akár egyedül is. Ezért ment oda. Ha tehát Zsolt is visszafordul akkor Tibivel, annak két következménye lett volna: az egész expedíció utolsó esélyét dobta volna el, illetve nagy valószínűséggel akkor mindketten meghalnak. Mert azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egy jéglavinát túl lehet élni? Egy porhólavinát esetleg igen. De amikor több ezer tonna keményre fagyott jeges hó indul meg…

 

Zsolt tehát felfelé indul, Tibi lefelé. Az alaptáborból arra biztatják, hogy az egyik köztes táborban várja meg Zsoltot. Ő ennek ellenére úgy dönt, egy kosszal lemegy az alaptáborig. A tények azt mutatják, ez rossz döntés volt. Rossz, ellenben tökéletesen érthető. Átázott cuccokban fagyoskodni, fejfájósan szédelegni hosszú-hosszú napokon keresztül jóval 6000 méter felett egy teljesen kihalt sátortáborban, annak tudatában, hogy a mászás véget ért, ráadásul légvonalban néhány kilométerrel arrébb ott ücsörögnek a társak az alaptábor minden luxusával körülvéve…  Ha ez lebeg az ember szeme előtt, akkor a veszélyes kuloár, a „necces rész” nehézségei rögtön nem tűnnek annyira súlyosnak. A helyében valószínűleg én is elindultam volna.

 

 

Tibinek nem volt szerencséje, meghozott egy döntést és ennek következtében rosszkor volt benne a lavinafolyosóban. Nyugodjon békében.

 

Viszont Zsoltot hibáztatni az ő halála miatt olyan, mintha a robbanómotor feltalálóit hibáztatnánk a közlekedési balesetek miatt.

 

Végül tekintsük át az expedíció utóéletét. Ez az, aminek még korántsem értünk a végére. A helyzet ugyanis az, hogy az expedíció utóélete nem a méltóságteljes emlékezésről, esetleg a tanulságok levonásáról, hanem a gusztustalan sárdobálásról szól.

 

Történt pedig, hogy ez a Földes megpendítette, hogy a hegyről lejövő Erőss Zsolt elé a mászótársaknak nem akaródzott elindulni, így neki kellett elé mennie. Horváth Tibi tragédiájához képest piti ügy, de ahhoz épp elég, hogy kiboruljon a bili – és pont ez az egészben a gyomorforgató.

 

Mécs Laci besértődött Földesre, Földes Mécsre, Mécs az egész bandára - szépen besértődött mindenki, megy az egymásra mutogatás, előkerültek (mit előkerültek, sárlavinaként szakadtak fel) a korábbi években begyűjtött és elraktározott sérelmek – az óvodás gyerekek szintjén. Ráadásul a nyilvánosság orra előtt. A bulvármédia legalja pedig természetesen rárepült a témára.

 

Az egész ügynek az volt a mélypontja, amikor Mécs és Földes az interneten keresztül, saját blogjuk felületén üzengettek egymásnak, szép szavakkal elküldve a másikat a kurva anyjába.

 

Elmondom még egyszer, érthetőbben: ugyanannak az expedíciónak a két tagja, pár nappal egy társuk elvesztése után, miközben még véget sem ért az expedíció (tehát gyakorlatilag még össze vannak zárva Nepálban), ahelyett hogy megbeszélnék vélt vagy valós sérelmeiket, már az interneten ekézik egymást ezerrel. Mi több, azt is el tudom képzelni, hogy ugyanarról a laptopról írták a kirohanásaikat. Most komolyan. Nooooooormális?!?!?!?!?

 

Tökmindegy, hogy melyiküknek van igaza - mint ahogy a homokozóban is tökéletesen mindegy, hogy ki vette el először a másik kislapátját. Egyáltalán, miből gondolták, hogy premier plánban ország-világ orra alá kell tolni a szennyest? Amit végképp nem értek, az az, hogy az expedíció vezetője hogyan hagyhatta eddig fajulni az ellenségeskedést? Miért nem tépte ki a konnektorból a számítógépet és hajította bele egy gleccserhasadékba? Miért nem osztott ki egy jó nagy sallert balra, egy kokit meg jobbra, hogy a morénakúp adja a másikat? Attól talán észhez tértek volna a grafomán fiúk, és emészthették volna az igazán fontos dolgokat. Így viszont összehozták az iskolapéldáját annak, hogy hogyan lehet úgy istenigazából, magyar módra az utolsó morzsáig lerombolni még azt a kis megmaradt renomét is. Csak bízni tudok benne, hogy ezek után nem fognak a profi hegymászó/szakértő álarcába bújni…

 

Végezetül annyit, hogy én nem vagyok hegymászó. Nem tudom, milyen -30 fokban vacogni (szerintem szar, de annyira nem vágyom rá, hogy átéljem). Nem tudom, milyen nagy magasságban minden egyes levegővételért megküzdeni, miközben taknyom-nyálam összefolyik. Nem tudom, milyen lehet 5-6000 méteren nyakig érő porhóban nyomot taposni. És szerencsére azt sem tudom, hogy milyen az, amikor egy mászótársat veszít el az ember (nyilván ez is mérhetetlenül szar, de ezt meg végképp nem szeretném átélni).

 

De abban biztos vagyok, hogy amit ezek a srácok így a végén előadtak, az emberileg egy nagy zéró. Tibor többet érdemelt volna.