Másnap reggel egész jó időre ébredtünk, így a szöszmötölés után el is indultunk felfelé. 
Előző napról ismerve az utat, hamar eljutottunk a sziklás részhez. Kicsit aggódtam, hogy Gyula és Tamás hogyan veszik az akadályt, de semmi dráma nem volt, fennakadás nélkül haladtunk tovább. Amúgy a szikla egyébként igazi álom: alaposan kioldott, tapadós mészkő, jó nagy fogásokkal. Egyébként magát a csúcsot is ilyen jellegzetes mészkőoszlopok veszik körül, kicsit olyan, mint a bazaltorgonák a Balaton-felvidéken, nagyobb kiadásban és fehérben. Szép.
A drótokon is fürgék voltunk, hamar elértünk a panorámás gerinchez. 
Itt derült ki, mennyire jól tettük, hogy előző nap eljöttünk felderíteni: ebben a magasságban már megtelepedett egy masszív felhőréteg, így nem láttunk az orrunknál tovább. Mindegy, előző nap megvolt a vizuális orgia. Szegény Tamásnak meg Gyulának próbáltam ecsetelni, hogy innen milyen csodákat lehetne egyébként látni, de persze ők a személyes érintettség hiánya okán nem nagyon jöttek tűzbe... Innen a csúcs felé a következő szakasz nem volt annyira élvezetes: nem nehéz, de erősen csúszós-törmelékes az út. Persze azért minden egyes ilyen csúszós lépéssel biztosabbá vált, hogy azért ez meglesz, úgyhogy kezdtem örülni.
Így érkeztünk meg a csúcsgerincre, 
ahol a sűrű ködből egyszercsak kibukkant a csúcsot őrző Madonna-szobor, és mögötte ott figyelt a kereszt is. Az előző napi panoráma után megjött az étvágyam, és titkon bíztam benne, hogy lesz alkalmunk legalább egy pillantást vetni a szomszédvárra, a Montasiora, de a köd nem engedett, így nem láttunk szart se. 
Ilyenformán a csúcsfotó éppenséggel készülhetett volna bárhol, mert csak a nagy tejföl, meg néhány fehér kődarab látszik rajta. Kicsit bandáztunk még, elküldtük a szokásos üzeneteket, és darabidő múltán az időjárás is engedett valamelyest: megérkezett a szél. Feljebb kergette némileg a felhőket, így láthattuk a Montasio derekát; cserébe hirtelen igencsak cúgos lett a környék.
A Fuartnak ikercsúcsa van; 
a keresztet és a Madonnát az egyikre tették, de a másik csúcs nagyobb, mint az egyik, így hát természetesen átmásztunk a másikra is, ahová egyébként telepítettek egy megfigyelőállást az első világháborúban (ennek a maradványait láttuk is).
Lefelé egy másik úton mentünk. Arrafelé a hágó felé vettük az irányt, aminek a közepén egy magas sziklatű áll. 
Ez a sziklaformáció messziről pont úgy néz ki mint egy totemoszlop. Vagy mint egy koala, amint épp csimpaszkodik az eukaliptuszfa törzsén. Na jó, igazából sok mindenre lehet asszociálni róla, de valóban jellegzetes formája van. Újra szélcsend lett, lejjebb ereszkedett a felhő, így már végképp nem láttunk semmit. Épp ezért teljes meglepetésként ért minket, mikor nem sokkal a hágó alatt szó szerint belebotlottunk egy újabb első véhás állásba.
Meg az volt még jó móka, 
hogy az egyik helyen még nem olvadt le teljesen a hó, így az utat követve be kellett kúszni a hó és a szikla közötti kis alagútba. Az ilyesmi mindig jó mulatság…
Lent a háznál már szakadó esőben főztünk, és ez kiváló ürügy volt arra, hogy a jó meleg kályha körzetében telepedjünk le - 
és megpróbáljunk a lehető legkisebb alapterületen a lehető legtöbb átázott ruhadarabot megszárogatni.
Előkerült egy képekkel gazdagon illusztrált monográfia is a környéknek a nagy háborúban (Grande Guerra, 1915-18) betöltött szerepéről; mivel a hegy az olasz-osztrák-szlovén határvidéken van, simán előfordulhatott az a pikáns helyzet, hogy a völgy egyik falujából az olasz király zászlaja alá vonultak az önkéntesek, a szomszéd faluból pedig a Ferencjóska ármádiájába. Kiderült az is a könyvből, hogy Julius Kugy, a testalkatát tekintve grizzlimedvére hasonlító polihisztor ténylegesen mekkora szerepet vállalt a Monarchia csapatainak hegyi felkészítésében (konkrétan a hegyi vezetés mellett alapítója volt a K.u.K. hadsereg karintiai hegyi kiképző központjának), illetve itt láttuk azt is, hogy az az állás, amibe délután belebotlottunk, valójában egy komplett állásrendszer része volt; még teherliftet is építettek, hogy el tudják látni az itt állomásozó szoldátokat, akik egyébként a környező csúcsokon láttak el figyelőszolgálatot. 
Pontosabban az egyik ilyen csúcson a megfigyelőpont mellett légvédelmi állás is volt, egy másikon pedig komplett tüzérségi üteget rendeztek be, 2500 méteres magasságban. Egészen döbbenetes, hogy az emberiség mekkora energiák megmozgatására képes, ha arról van szó, hogy halomra gyilkolja saját magát.
Ezt a könyvet lapozgattuk tehát a ház macskájának meghitt társaságában, de a történelmi lecke egész hamar átcsapott spanoskodásba: Christiano hivatalos segítőjéről kiderült, hogy korábban Latin-Amerikában életművészkedett, és elképesztő sztorijai voltak a közép-amerikai indián faluknak a nemzetközi marihuána-forgalomban betöltött szerepéről; aztán a második kancsó testes helyi vörösbor után előkerült egy gitár is…
Igazán szürreális élmény: egy Isten háta mögötti katlanban, 
a sűrű köddel és nagy hegyekkel körülvett házikóban a kályha vidám dohogása és némi vörösbor mellett pár olasz és magyar fickó eszmét cserél hegymászásról, háborúról, drogkereskedelemről, majd tábortűz melletti dalokat kezdenek énekelni - és közben a háttérben a laptop küzd az internettel.
Igen, Christiano halad a korral, felhozatta a házba a netet, így élő egyenesben lehet a Corsi házból tolni a szelfiket fel a fészre. 
(Arról most nem akarok elmélkedni, hogy ez jó-e vagy sem - nem ide tartozik.) Annyi megkötés azért van, hogy az internet kizárólag derült időben működik. Amint beül egy felhő a házat körülölelő katlanba, azonnal meghal mindenféle mobilkommunikáció, se telefon, se internet. Végszükség esetére egy darab klasszikus – bakelit! – tekerős telefon áll rendelkezésre a recepción.
Az este végén mindenféle elvárás nélkül szállingóztunk el a szobánkba: a csúcsot megmásztuk, az eső ömlik, a hangulat jó, otthon pedig minden a legnagyobb rendben, a kiscsaj sem mutatta a leghalványabb jelét sem annak, hogy meg akarna születni. Annyiban maradtunk, hogy másnap reggel kényelmesen felkelünk, megfrüstükölünk, majd szépen komótosan levonulunk a hegyről és hazacsorgunk.
