A házig emlékezetes momentum már nem akadt, ha csak azt nem számoljuk, hogy szembejött velünk egy lengyel srác, aki a Stanicev dom téli szállásán aludt, és éppen hátizsákkal utazta körbe Európát (még az is lehet hogy autóstoppal, de erre már nem emlékszem pontosan). A csaja Erasmus ösztöndíjjal bandázott valahol Európában, hozzá igyekezett, de ha már erre járt, gondolta megnézi magának ezt a Triglavot. Az előző napi srácoktól annyiban különbözött, hogy neki azért volt normális bakancsa, meg óriás hátizsákot cipelt. Ha már így összefutottunk, a lengyel-magyar barátságot erősítendő elmajszoltunk közösen egy kis csokit, aztán kölcsönös jókívánságoktól kísérve indultunk tovább.

A háznál kicsit ünnepeltük magunkat (a háttérben a behavazott Triglav eléggé adja), élveztük a szélárnyékban a verőfényes napsütést, végül egy jól megérdemelt tízórai után bevettük magunkat a téli szállásra, és magasan motivált mászókhoz méltóan összegömbölyödtünk egy kis délelőtti szunyókálásra.

Reggel még volt szó arról is, hogy esetleg közbeiktatjuk a Rjavinát, mint közeli 2500 feletti csúcsot (na jó, ezt igazából egyedül én szerettem volna), de átaludtuk az időt. Hogy mégse maradjunk vertikális élmények nélkül, ébredés után a napi wellness-programba beiktattunk két közeli, mássalhangzó-torlódásokkal terhelt nevű kiemelkedést: a Begunjski vrh-t és a két Vrbanova spica közül a közelebbit, a Visoka Vrbanova spicá-t (ez egyébként a kettő közül a magasabb). Szép kilátás, gyönyörű idő, eseménytelen mászás, azt leszámítva, hogy Laca elhagyta a csúcs-csokit valamelyikre felfelé menet. Laca csak behajított a zsebébe egy Tobleronét és úgy indultunk el, de valahogy a hó miatt elnéztük az ösvényt, és egy viszonylag meredek zergecsapáson találtuk magunkat. Ahogy a fagyos fűcsomókba kapaszkodtunk, a csoki kifordult Laca zsebéből és lepottyant pár méterrel lejjebb  – választott ösvényünk komfortfokozatáról sokat elárul, hogy inkább egyikünk sem fordult vissza érte. A csúcsról persze tisztán látszott, hogy nagyjából 20 méterrel kellett volna továbbmennünk, hogy megtaláljuk a helyes ösvényt, ami persze olyan széles volt, hogy akár egy hatökrös szekér is megfordulhatott volna rajta. Egy íven. Mindenesetre lefelé már ezen jöttünk.

Az igazi izgalmak viszont eztán következtek. Mire visszaértünk a Stanica-házhoz összeszedelőzködni, beereszkedett egy masszív felhő. A traverz visszafelé már nem volt opció, eléggé leolvadt a napsütésben, nem bíztunk benne, hogy a latyak tartani fog, a ferrata viszont még mindig hó alatt volt, így maradt a katlan, és a hómező az alján.

Egy kisebb fuvallat hatására volt kábé két percünk, hogy memorizáljuk az útvonalat. Kis segítség volt ebben, hogy a túrasízőknek vannak leverve ilyen hosszú karók, ami jelzik az utat. Ezeket a legnagyobb havazás sem lepi be, és amúgy a kedvelt túrasíhelyeken teljesen természetesnek számítanak. Ezek mentén terveztünk visszaérni a Kredarica-házhoz.

Elindultunk hát bele a tejfölbe. Én sem előtte, sem utána nem voltam olyan helyzetben, hogy gyakorlatilag tökéletesen vakon, az irányérzékemre hagyatkozva kellett volna eljutnom ’A’ pontból ’B’ pontba. Ez viszont olyan volt: nyomok nincsenek, látótávolság 3 méter, a hó a lábunk alatt fehér, a felhő körülöttünk tejfehér, és nemigen tudtuk megmondani, hogy hol van vége az egyiknek és hol kezdődik a másik. Félelmetes volt, és minden egyes újabb karó felbukkanását nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztuk.

Végül az utolsó előtti karónál tévedtünk 90 fokot. Ezt akkor vettük észre, amikor egy szakadék szélén találtuk magunkat. Határozottan úgy emlékeztünk, hogy annak a szakadéknak nem kellett volna ott lennie. Kicsit még keresgéltünk, próbáltunk utat keresni a sziklák között (ebbéli igyekezetemben majdnem magamra rántottam egy jókora tömböt), és már éppen fordultunk volna vissza az utolsó biztos pontig, amikor újra kaptunk egy széllöketet, ami megritkította a felhőket annyira, hogy megpillantottuk a házat. Innentől kezdve már nem volt nehéz.

A ház addigra kiürült, két fickó volt csak fent. Ahogy az lenni szokott, angolul kezdtük lefutni az ilyenkor kötelező udvariassági köröket: ki honnan, hová, mikor. Úgy a harmadik mondatnál, amikor mindegyikünk beszédéből kiérződött az összetéveszthetetlen magyar akcentus, nem erőltettük annyira az angolt. Ákos és Gyuri Miskolcról érkeztek. Dumáltunk egyet, még tán a laposüveg is körbejárt, aztán elvonultunk aludni.

Estére a lemenő nap egészen elképesztő fényjátékot produkált. Ehhez hozzáadódott, hogy a Triglav tömbje mellett a háttérben az aranyszínű fényben kellette magát szépen sorban a Jalovec, a Mangart, a Razor és a Skrlatica – mesés percek voltak. Optimista hangulatban ért minket az éjszaka.

Másnap reggel egész vállalható időre virradtunk, nem volt túl nagy köd, így nekivágtunk a Triglavnak. Ákosék előttünk indultak. A felmenetnél az első szakasz egy kényelmetlenül meredek hólejtő, majd egy traverz a síkos és kitett sziklákon, és már következtek is a cövekek, amik visznek majdnem egészen a csúcsig. A hólejtő tartott, inkább csak pszichésen volt kényelmetlen, viszont a traverz volt a kulcshely. Elővettük a kötelet, bekötözködtünk, szólóban vakmerőség lett volna.

Itt értük utol a srácokat, erősen lamentáltak, hogy mi legyen, mert nekik nem volt kötelük. Már épp eldöntötték, hogy visszafordulnak, meg mi is már épp indultunk, amikor hirtelen ötlettől vezérelve valahogy bevettük őket is a kötélbe. Furcsa érzés volt, sem Balázs, sem én nem vagyunk tapasztalt hegyi medvék, és akkor hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy hirtelen kvázi hegyi vezetőkké avanzsáltunk.

Egész hamar felértünk, nem volt gond, az út nem nagyon változott az előző alkalom óta (már persze a havat leszámítva), a kitett gerinc is ugyanúgy ott volt a helyén a főcsúcs és a mellékcsúcs között, és ugyanúgy élveztem rajta menni, mint anno. A csúcson szerencsénk volt; mire felértünk, befelhősödött ugyan az ég, de a felhővonal valahol 3000 méter körül volt, így volt panorámánk: egyik oldalt az Adria, a másikon a Montasio-Fuart-Jalovec-Mangart kvartett. Ellőttük a csúcsképeket, kicsit pepecseltünk, aztán indulni is kellett, mert a lefelé mászás ugyanannyi időt vett igénybe, és még haza is kellett jönni.

Összességében jó kis túra volt, ismét, csúcsmászással.

Ja és azt sem szabad elfelejteni, hogy azóta Ákos oszlopos tagja lett a mi kis gittegyletünknek, és némi kitérő után (munka, család, gyerek, építkezés...) Gyuri is visszatérni látszik a hegyek közé.

Mit lehet erre mondani: