Mint azt korábban már említettük volt, Balázs nem ezen a túrán volt élete csúcsformájában. Már az előző napi mászás is megviselte, mind fizikailag, mind pszichésen, ehhez hozzáadódott egy kvázi álmatlanul töltött éjszaka, így ő reggelre számot vetett magával és eldöntötte, hogy szomorúan bár, de a csúcsot kihagyja.

(Amúgy a Zavetišče pod Špičkom név annyit tesz: menedék a Špiček-nél. És tényleg, a ház mögött ott büszkélkedett egy kicsi, de annál hegyesebb csúcsocska, a Špiček.)

Felsöpörtük magunk után a sufnit, egy sziklával visszaszögeltük a deszkát, majd a status quo ante maradéktalan  helyre-állítása után még összeálltunk egy utolsó fickós csoportképhez, aztán szétváltunk azzal a felkiáltással, hogy este a lenti háznál találkozunk ("Menjetek csak, majd a Harang-völgyben találkozunk").

Balázs balra el, a csapat maradéka pedig részben az előző napi úton fel a csúcs felé. Egyszer-egyszer még kiszúrtuk a lenti ösvényen Balázs alakját, aztán végképp elkanyarodtunk, kezdődött a mászás.

Volt néhány havas traverz, azok nem voltak annyira jók, a sziklás részen viszont igazi élménymászás fogadott. Néhány helyen találtunk cövekeket és drótköteleket, de tulajdonképpen nem is igazán volt rájuk szükség - szlovén barátaink hajlamosak néha túlbiztosítani az útjaikat. Felfelé menetben láttuk ugyan, hogy gyülekeznek a felhők, de még éppen volt időnk és lehetőségünk bámészkodni is.

Jó alaposan megnézhettük azt a gerincet, amelyiken a Mangartra mentünk volna át - gyönyörű, hosszú, késpenge élességű gerinc, egészen a Mangart szélesvállú csúcstömbjéig. Viszont kizárólag stabil és száraz időben szabad nekivágni, mert ha ott ér valami zivatar, akkor nem kifejezetten életbiztosí-tás azokon a nyirkos sziklákon tornászni. Nem beszélve arról, hogy nem nagyon van hova menekülni a villámok elől. 

Sok időt nem töltöttünk fenn a csúcson, lefutottuk a kötelező köröket: lőttünk pár képet, megettük a csokit, csekkoltuk a csúcskönyvet, aztán indultunk, mert egyre gyorsabban közeledtek a felhők a Mangart szupergerince mögül.

Érdekességként minden-képpen meg kell említenünk, hogy a Jalovec tetején nincsen csúcskereszt, csak egy csúcsdoboz.

(Ennélfogva kénytelenek voltunk saját csúcskeresztet állítani.)

Felfelé menet végig azon agyaltam, hogy milyen kár, hogy Balázs nem jött velünk, mert annyira azért nem volt vészes, végülis a havas részek sem voltak annyira csúszósak, és hát ugye ott voltak a biztosítások is.

Nos, ereszkedés közben már felül kellett vizsgálnom ezt a meggyőződésemet: kifejezetten rossz volt ereszkedni a másik oldalon.  Ahogy egyre inkább visszaértünk az árnyékosabbik oldalra, egyre több meredek hólejtőt kellett keresztezni, és bizony előfordult, hogy szükség lett volna azokra a biztosítási pontokra, amik épp a hó alatt voltak eltemetve. Aztán meg hol a bot zavart, ilyenkor elővettem a csákányt, de akkor hamarosan meg újra inkább a bot kellett volna... Egy szó mint száz, ez a szakasz szenvedős lett, ennek megfelelően kellően el is fancsalodtam, és néhány cifra káromkodást elnyomtam a szélben. Mindezek mellett kicsit azért meg is nyugodtam, hogy drága öreg cimborám végül jól döntött és nem nevezett be erre a szopóágra.

Ahogy lejjebb értünk és elhagytuk a meredek részt, már oké volt a helyzet, de addigra megérkezett a felhő amit a csúcsról már láttunk közeledni, és csendes, borongós ködszitálás kezdődött.

Ez a ködszitálás kitartott egészen addig, amíg visszacsúszkáltunk a havon a kuloár alatti morénalejtőre a Jalovec lábához. Ezen először normál üzemmód-ban akartunk gyalogolni, de az apró kavicsok minden lépésnél kicsúsztak a lábunk alól, így pár perc elteltével duhaj morénasízésbe kezdtünk.

Ez úgy néz ki, hogy arccal a lejtő felé bevágod a sarkad az omlatagba, behajlított térddel ráterhelsz (pont mint a síelésnél), és a gravitáció meg az apró kavicsok elvégzik a többit. Gyakorlatilag energia-befektetés nélkül, némi egyensúlyérzék árán hétmérföldes lépésekkel lehet haladni, bár az is igaz, hogy ez elég jól megeszi a túrabakancs talpát. 

Nem minden terep alkalmas erre, mert számít a kavicsok mérete, de ez a lejtő ideális volt. Így nagyon hamar beértünk a fák közé, ahol a moréna átadta a helyet a rendes gyalogösvénynek. Eddigre az előbbi gyors ereszkedéstől annyira lendületbe jöttünk (no és persze már tényleg meg akartunk inni egy jó sört), hogy valami brutál tempóban, majdnem futva, szó nélkül zakatoltunk libasorban lefelé (azóta sem sikerült ilyen gyorsan leérnünk sehonnan).

Hamar le is értünk, és végre magunkhoz vehettük jól megérdemelt söreinket. Így erőre kapva elindultunk felderíteni a ház melletti folyómedret. Mezítláb, helyenként térdig-combig érő jéghideg vízben. 

(Ez a sport a szegény ember kanyoningja, és Atis  benne a legnagyobb király.)

Eközben Balázs is befutott. Egy hullámvasút jellegű ösvényen szerpentinezett egész a Vršič-hágóig, de legalább hó nélkül. Egyedül az utolsó szakaszon volt egy meredek, szopatós, morénás ereszkedése.

És Balázsnak amúgy nagyon tetszett ez az út. Főleg úgy, hogy a Vršič-nél volt egy aranyos sztorija, találkozott ugyanis a szalon-kiránduló archetípusával. Balázsunk épp a parkolóban bámészkodott az addig megtett távolságnak megfelelően közepesen csatakosan, amikor egy néni tetőtől talpig menő túracuccokban kiugrott a kocsijából. A néni elővette a túrabotjait, dobott egy megvető pillantást Balázs felé, majd - botjaival szorgalmasan kopogtatva a parkoló aszfaltján - nagy lendülettel elindult túrázni. El is jutott kb. 20 méterre, a parkoló túlsó végéig. Kicsit körbenézett, fürgén visszabotozott az autóig, bepattant, és már ott sem volt.

Az estét további gasztrocsodák társaságában töltöttük, miközben én a termoszomat próbáltam diszkréten - és még optimistán - megszabadítani a paprikáscsirke ízétől. Persze hiába. Aztán eleredt az eső.

Másnap sem nagyon akart elállni, így a Mangartot, bár alaposan körbeautóztuk (már ameddig lehetett), nem sikerült megmásznunk, és mivel a szar idő már végig kitartott, ezzel a mászótevékenységet be is rekesztettük erre a túrára. Újabb taggal bővült tehát a megmászatlan csúcsok listája.

(Itt a képen, ahol Balázs pózol, nos, az az autóút, ami felvisz a Mangart szlovén oldalán a turistaházhoz. Persze még ez a ház is zárva volt. Nyáron egyébként nyüzsögnek idefent a turisták. Ezt persze nagyban elősegíti az is, hogy olyankor el lehet menni kocsival is az úton.)

Kicsit turistáskodtunk még a környéken: körbebóklásztuk a fusinei tavakat, a változatosság kedvéért elmentünk az Isonzó forrásához, megcsodáltuk a Mangart oldalában a 2000-es év nagy földcsuszamlásának nyomait, vetettünk egy pillantást a Fuart-Montasio csoportra - meg is beszéltük, hogy egy szép napon arra is fogunk kalandozni.

Összességében az előzetes terveinket nem sikerült hozni, de ismét jó kis túra kerekedett belőle, annak ellenére, hogy szét kellett válnunk. A Jalovec nagyon szép csúcs, teljesen megértem Kugy bácsit, hogy ez lett a kedvence, magam is szívesen visszamegyek.

(Diszkréten próbáltuk jelezni a többi autósnak, hogy ezen ponton még könnyen meg lehet fordulni a hóval borított útszakasz előtt. A barikádhoz az alapanyagot egyenesen az úttestre hajigálta az erózió - paráztam is, nehogy a fejünkre vagy a kocsira pottyanjon valami csúnya tömb.)

Hosszú távon azonban a túra legnagyobb hozadéka mindenképpen az volt, hogy Balázs saját állóképességétől (pontosabban annak hiányától) sokkot kapott. Hazaérve kicsit átrendezte magában a fontossági sorrendet, és olyan átváltozáson ment keresztül, amilyennel közvetlen környezetemben sem előtte, sem azóta nem találkoztam: újra edzésbe állt, és 2 hónap alatt ledobta magáról mind a 20 kg fölösleget. Ezért jár neki egy igazi nagy RISZPEKT.