A tele gyomor és a szakadozó felhőzet általában visszahozza az ember optimizmusát. Nem történt ez másként most sem, és ennek az volt a legbiztosabb jele, hogy Balázs sem ragaszkodott már annyira a tengerpartos forgatókönyvhöz. Végül abban maradtunk, hogy reggel visszatérünk a kérdésre.

 

Másnap reggel aztán gyönyörű, verőfényes (ámde hűvös) napra virradtunk. A kérdés eldőlt. Gyors teafőzés, reggeli, aztán irány a csúcs!  

   

A felfelé vezető út egy darabig tipikus hegyi séta: törpefenyveseken, majd az egyre kopárabb vidéken keresztül elvisz az egyik szomszédos csúcs (Dolkova Spica) alatt egészen egy amfiteátrum-szerű medencéig. Innen nekilódulva aztán a végén válik igazán meredekké. A felmenet és a lemenet ugyanazt az útvonalat követi. Így nem kell a teljes cuccot felcipelni, lent lehet hagyni a hegy lábánál az amfiteátrumban (nem lopják el), viszont szembejövő forgalomra is számítani kell, ami a kitettebb helyeken necces lehet.   

 

Alapvetően azért nem vészes a dolog, látványos és kitett szakaszok váltakoznak kevésbé látványos, de szintén kitett szakaszokkal. Mint például itt balra a képen; amikor készült, még csak bámultuk (és előre örültünk), hogy ez milyen jó kis szakasz lesz. Aztán odaértünk, és tényleg jó kis szakasz volt. Az út egyébként a bevágás után fordul fel a gerincen balra. Ja, és csak az arányok érzékeltetése végett: a bevágás alján látható kis izé egy éppen arra haladó mászó...

A bónusz nehézséget az okozta, hogy az a csapadék, amit mi előző nap 1000 méterrel lejjebb vízszintes esőként kaptunk az arcunkba, az itt hó formájában esett le. Nem volt sok, épp csak annyi, hogy jobban kellett koncentrálni, mert a sziklák a kényelmesnél egy fokkal csúszósabbak lettek. 

 

Helyenként az út drótkötelekkel van biztosítva; némelyek ezeken a szakaszokon klettersteig-szettet is használnak. Mi nem használtunk, de nem azért, mert nagyképűsködni akartunk volna, hanem azért, mert egyszerűen akkor még nem volt ilyen felszerelésünk. Pedig itt-ott határozottan növelte volna a komfortérzetünket, ha a tíz ujjunkon kívül egyéb biztosítóeszközöket is tudunk a drótba akasztani.

 

Ezeket leszámítva (márpedig ezek a kellemetlenségek a monumentális környezet és a mozgás öröme által nyújtott endorfinlökethez képest tényleg elhanyagolhatók voltak) igazi élménymászásban volt részünk. Remek idő (végre!), jóleső lihegés, remek kilátás, és ahogy mind magasabbra értünk, egyre táguló panoráma – aztán egyszercsak ott volt előttünk a kereszt. Csúcskönyv, csúcsfotók, csúcspanoráma – és csúcs-sör.

 

 

Nem gondoltam volna, hogy fenn a csúcson mindenféle fennkölt gondolatok fognak megrohanni, de akkor és ott bevillant, hogy pár hónappal ezelőtt még az ágyat nyomtam erősen, most meg fent állok egy igazi magas hegy csúcsán, olyan magasságban, ahol előtte még sosem jártam. Úgy éreztem, hogy ezzel tértem vissza végérvényesen az életbe – és egy picit el is érzékenyültem.

 

 

Aztán meg már ereszkedtünk is. Addigra a hó már elolvadt, mégis ekkor mentünk keresztül a legveszélyesebb helyzeten. Megfontoltan haladtunk lefelé, amikor – még a mászós részen – utolért minket két szláv (talán orosz) arc. Gyorsak voltak, iszonyú türelmetlenek, és még annál is tahóbbak. Épp egy olyan szakaszban ereszkedtünk, ahol nem drótkötél volt a biztosítás, hanem kapaszkodók gyanánt különböző vascövekek voltak a sziklába fúrva. Ezekre lépni is lehet, meg beléjük is lehet csimpaszkodni. Balázs az egyik ilyenen kapaszkodott, amikor a két köcsög se szó, se beszéd, elkezdett ugyanezeken a vasakon lefelé lépkedni. Én jobb helyen voltam, így valahogy csak-csak félre tudtam húzódni, de Balázs épp arra koncenntrált, hogy jó fogást találjon egy neccesebb rész közepén: millimétereken múlott, hogy nem az ujjaira léptek rá. Hirtelen köpni–nyelni nem bírtunk, és mire megtaláltuk a hangunkat és úgy istenigazából elküldhettük volna őket az anyjukba, már régen csak a hátukat láttuk. Zdrásztvújtye, továrisi. 

 

Az ereszkedés a továbbiakban eseménytelenül telt, a hátizsákjaink ugyanott vártak, ahol hagytuk őket, kicsivel később meg is uzsonnáztunk, és úgy lépkedtünk a kis bivakkuckó felé, mintha hazamennénk.