Már annak idején a Jalovec után eldöntöttük, hogy egy szép napon tiszteletünket tesszük a Júliai-Alpok olasz nyúlványain. Nos, ez a nap – pontosabban egy szombat-vasárnap-hétfő hosszított hétvége – 2012 júniusának elején jött el.
Jôf Fuart,
alias Viš,
alias Wischberg
Négyen mentünk: Gyula, Laca, Tamás és jómagam; Balázs már nem is tudom, miért nem tudott jönni. Változatos motiváció mozgatott minket: Laca és Tamás épp az Elbruszra készültek, Gyula nagy várakozásokkal jött, mert neki ez volt az első, én pedig…én pedig azzal jöttem, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó. E. ugyanis akkor már eléggé előrehaladott állapotban volt a lányunkkal. Pontosabban már csak 2 hét volt hátra a szülés hivatalos időpontjáig. Valahogy meg voltunk győződve róla, hogy akárhogy is lesz, mire megindul a szülés, hazaérek. 
És különben is: MBJ is Húsvét hétfő utáni kedden született, 2 héttel a kiírt időpont előtt, ezért a kisasszony is, még ha sietős is neki, akkor is csak kedden fog megszületni, akkor meg már úgyis itthon leszek. Nem mintha lenne összefüggés, de valami kapaszkodó kellett... Persze a többiek is annak tudatában vállalkoztak az útra, hogy ha kapom az üzenetet otthonról, hogy helyzet van, habozás nélkül csapot-papot hátrahagyva rohanunk le a kocsihoz és zúzunk haza.
Szombat hajnalban eseménytelen út után csekkoltunk be a parkolóba a Kanin lábánál, Sella Neveában 
(és ezen a ponton muszáj megismételnem firkászunk tételmondatát, miszerint egy nyárra bezárt síközpontnál nem nagyon van kiábrándítóbb látvány – jó, tudom, ez egy tipikus első világbeli probléma, de akkor is). Izgalomra egyedül az adott okot, hogy változó intenzitással, de kitartóan szemerkélt az eső.
Az eső miatt a molyolást rövidebbre vettük, és amikor egy kicsit épp csillapodott, el is indultunk. Na most én reggeli helyett mindössze egy üveg kólát fogyasztottam el, hogy vezetés közben ne aludjak el, és a koffein épp akkorra kezdett el dolgozni, mire elindultunk. Kb ötpercenként kellett megállnom brunyálni, amire természetesen a jószándékú túratársak kaján vigyorral az arcukon kezdték taglalni egy urológussal való fergeteges randevú végtelen örömeit. Hmmm.
Fokozta a helyzetet, hogy mikorra a folyadékháztartásom nagyjából helyreállt, egyszercsak SMS jött. Ekkorra a szokásos „Üdvözöljük országunkban, roamingoljon n+1 HUF-ért X hálózatot használva” típusú üzenetek már lecsengtek, így meglehetős aggodalommal hívtam fel a többiek figyelmét egy azonnali hazautazás lehetőségére.
Nagy kapkodva előbányásztam a zsebemből a telefont – de csak egy kártyás vásárlás volt… Ezt az egyet nagyjából húszpercenként még uszkve öt ilyen követte. Kicsit ez azért megnyugtatott, hiszen aki ilyen tempóban költi a zsét, az vélhetően nem fog egyhamar a szülőszobán kikötni.
Aztán elfogytak az üzenetek, bemelegedtek az izmok és az ízületek is, felvettük a haladási tempót. Az útvonal eleje ilyen erdészeti utakat meg sípályákat keresztezve kanyarog – semmi extra, túl kell rajta esni. Kicsit feljebb aztán jönnek a fenyvesek között megbúvó hegyi legelők és a hozzájuk tartozó villanypásztorok. Ez se gáz, csak át kell bujkálni közöttük. 
Ezután egy darabig majdnem szintben kell menni a hegy derekán, aztán egyszercsak teljesen elfogynak a fák, és a fenyves után egy ilyen füves lejtőt kell keresztezni jó hosszan egy hegyoldalban, annak a végén fel kell kaptatni egy hágóba, és onnan már csak le kell ereszkedni a Corsi-házhoz. Ide terveztük bekvártélyozni magunkat. A hágóból amúgy látszik már a ház. Már persze tiszta időben.
Az eső ugyanis továbbra is változó intenzitással, de kitartóan szemerkélt. 
Még a felhők alól visszate-kintve látszott a magányo-san árválkodó kocsi a kihalt parkolóban, illetve néhány kíváncsi kőszáli kecskével is szemeztünk, de aztán ahogy egyre feljebb értünk, belegyalogoltunk a felhőkbe. Hülyén esett az eső, hol csak szemerkélt, hol elállt – ekkor lehámoztuk magunkról az esőkabátot –, hol meg erősebben rákezdett – ilyenkor öltözhettünk fel újra. Végül a szemerkélés átcsapott kiadós záporba, vészjósló távoli morajlással. És akkor a hágó közvetlen környezetében az egyik villámlás-mennydörgés kényelmetlenül közelinek tűnt (ha igazán őszintén akarnám lefesteni a helyzetet, azt mondanám, hogy ordenáré nagyot szólt), így hát hopp! gyorsan beugrottunk egy elhagyott bunkerbe. A bunker még a Nagy Háborúból maradt itt (ne feledjük, a 600 km hosszú osztrák-magyar – olasz frontnak ezek a hegyek is a részét képezték). Itt bandáztunk, míg a vihar kiadta a mérgét (szerencsére a java hamar átvonult felettünk), és amikor a hangzavar elült, továbbindultunk a hágó felé. Ekkor már "csak" csendben, de kitartóan és elég sűrűn esett. Egyik alkalommal, amikor egy széllökés lyukat vágott a felhőkbe, megpillantottuk a házat. 
Hogy így képet kaphattunk a még hátralévő távolságról, a morálunk is többé-kevésbé visszatért, és összeszorított fogakkal, nagyobb sebességre kapcsolva érkeztünk meg végül a zuhogó esőben a házhoz.
A Corsi házról (Rifugio Guido Corsi) azt kell tudni, hogy egy bizonyos 
Christiano Martucci üzemelteti, aki nagyon jó arc. Emellett a tény mellett talán még fontosabb, hogy a felesége magyar, így a magyar hegyjárókat megkülönbözte-tett bánásmóddal fogadja. Ezt mindjárt meg is tapasztalhattuk, amikor beestünk az ajtón. Christianóval ugyan nem találkoztunk (az időjárásra való tekintettel elég kihalt volt a ház), mindössze egy srác küzdött a kályhánál, hogy a nedves fából elfogadható meleget varázsoljon. Viszont róla hamar kiderült, hogy szintén magyar és hogy történetesen Chris országos cimborája, ennélfogva amolyan második házigazdaként szívélyesen látott minket.
A megérkezés örömére gyorsan legurítottunk valami alkoholosat, próbáltunk szárítkozni a kályha mellett, aztán mivel az eső nem csillapodott, felvonultunk a szobánkba, az összes létező pokrócot magunkra senderítettük (nyirkos hideg volt a lakótér), és nyugovóra tértünk. A forgatókönyv kísértetiesen kezdett arra emlékeztetni, mint amilyen 8 évvel azelőtt, a Triglavon volt.
Egy-két óra szunyálás után azt vettem észre, hogy mintha nem kopogna az eső a tetőn. 
Kióvatos-kodtam a ház elé, és merészsé-gem jutalma egy teljesen vállalható panoráma lett a Kanin felé. Mivel ekkor még éppen csak belecsúsztunk a délutánba, azonmód a vállamra is telepedett a kisördög. Meg persze, dolgozott bennem a tudat is, hogy nem nagyon van ellazsálni való időm, hiszen bármelyik pillanatban érkezhet a vörös riasztás otthonról, szóval gyökeret vert a gondolat, hogy akár el is mehetnénk felderítőútra, kicsit körülnézni, mi merre hány méter. Laca egyből ugrott az ötletre, a többiek inkább a pokrócok biztos menedékében maradtak. Ezt mondjuk meg is értem: ha az ember mindjárt az első többnapos túráján rögtön az első órákban bőrig ázik, az elég lohasztó tud lenni. (Avagy: Villach Warmbad-nál meg kellett volna állni…)
Lacával ketten indultunk tehát kifürkészni az utat. A tervünk annyi volt, hogy kicsit körülnézünk, megnézzük, melyik út visz a csúcsra, aztán ha másnap reggel nem esik, megpróbálunk felmenni.
A ház mögött van néhány teraszos rét. Mint aznap este kiderült, ott korábban egyéb terepalakzatok voltak, de azokat elvitte egy lavina, a maradékból meg Christiano csináltatott teraszokat, hogy az erózió ne romboljon tovább. Tereprendezés közben egy csomó háborús cuccot talált (gyalásó, repeszek, töltényhüvelyek, komplett ötlőszeres betárazott tár), ezek a ház egyik vitrinjében megtekinthetők. Ja, és Christiano a zöldségmaradékokat is – a hulladékminimalizálás jegyében – ide szokta kiszórni; 
ezzel néhány hegyikecskét szépen oda is szoktatott.
A háztól a csúcs felé vezető út egyébként szuper, a ház mögötti, kecske-gidákkal tarkított kultúrtájat elhagyva viszonylag hamar intenzíven emelkedni kezd egy vízmosást követve, majd nem sokkal később be is visz a sziklafal tövébe.
Van egy szakaszon egy kis könnyed mászás (szerintem I-es nehézségi fokozatban), aztán néhány drótköteles szakasz jön, majd újabb viszonylag könnyű szakasz. Élvezetes mászás, egyértelmű a vonalvezetés, és bár az idő nem volt kimondottan szép, azért hamar kimelegedtünk. 
És így, hogy nem esett belőlük az eső, a felhők játékában is tudtunk gyönyörködni, meg néha méltóztatott előbukkanni a Triglav is - ez már önmagában felvillanyozott minket.
Aztán egyszercsak felértünk egy kisebb hágóba, hirtelen kitárult előttünk a horizont – és szemközt velünk, a felhők árnyékában szépen sorban ott terpeszkedtek a hegyek, amikhez korábban már volt közünk: a Mangart, a Jalovec és a Triglav. 
Percekig csak ácsorogtunk ott, próbáltuk feldolgozni a látványt, és közben örömünkben lapogattuk egymás hátát, és egymás szavába vágva ujjongtunk, ahogy buzogtak fel az emlékek. („Áááá, arra emlékszel, amikor Atis a jégcsákánnyal…?” „Húúú, meg amikor ott a Mangarton…” „És az megvan, amikor a Kredaricán a meteósoknál…?” „No és a paprikáscsirke?…” Fúúúúúúúúúú, gyönyörű percek voltak, még tán a szemem is kicsit megvizesedett. Most is beleborsódzik a hátam, miközben ezt írom. Ritkán fordul elő, de néha előfordul, hogy nem is kell megmászni a csúcsot ahhoz, hogy ekkora dózis endorfin szabaduljon fel. Egyvalami hiányzott ahhoz, hogy úgy istenigazából a csúcspontjára érjen a bromance: hogy mindezt Balázs is átélje velünk.
Az időbe talán még belefért volna egy csúcsmenet is, de már nem mentünk tovább. Minek is tetttük volna? A sport is megvolt, a katarzis is megvolt, a srácok is vártak lent – irány a ház.
Mire visszaértünk, a tetszhalottak is feléledtek hosszú álmukból (kétségkívül alaposan kialudták magukat), 
így a Kanin vonulatával a háttérben rottyantottunk valami vacsit, aztán behúzódtunk a finom meleg ebédlőbe borozni táplálkozni.
Otthon minden rendben volt, így bíztunk benne, hogy másnap lesz egy dobásunk, hogy legalább megpróbáljunk feljutni.
