A címben említett taktikus mászás - hogy rögtön az elején lelőjem a poént -, Eszterincénél abban merül ki, hogy egy-egy hosszabb túra előtt boszorkányos ügyességgel és még ennél is kifinomultabb diplomáciai érzékkel mindig úgy szervezi a pakolást, hogy a nehezebb cuccait szétosztja a fiúk között. Így ő a pehelykönnyű kis zsákocskájával előrerombol fényképezni/napozni/heverészni/pihenni, miközben mindenki más küzd az óriási pakkokkal. Aztán persze csodálkozik, hogy a többieknek miért tart olyan sokáig azt a nyamvadt kis húszméteres szintkülönbséget megtenni…
Jellegzetes példa erre ez a kép itt balra: Eszterincén jóformán nem is látszik hogy hátizsák van a hátán, míg a teherhordók (Béla és Tibi) ki sem látszanak a sajátjuk alól.
Ennek a taktikának egy másik hozadéka, hogy amíg mindenki más a nagy hátizsákokat rendezi (ne feledjük: az ő cuccaival), addig ő szemrebbenés nélkül félre tud vonulni még egy kis indulás előtti szunyókálásra.
Ezt a formáját az időtöltésnek sziklafalak tövében is kultiválja: ha alkalma nyílik rá, szívesen össze-gömbölyödik pár percre akár egy óvatlanul őrizetlenül hagyott kötélcsomón is.
A legnagyobb magasságban végrehajtott alvása 4559 méteren volt, a Monte Rosa csoport tetején, a Margherita-házban. A nagy magasság miatt itt beödémásodott a szája, ez lett az ún. kacsaszáj. Esztétikai okokból (és természetesen a családi béke megőrzése végett) erről sajnos nem áll módomban képet publikálni. Mindannyiunk szerencséjére ez az állapot gyorsan el is múlt.
Meg kell még róla említenünk, hogy ügyesen biztosít sziklán: a maga kis 50- kilójával az én 80+ -os habtestemet flottul meg tudja tartani esésnél/eresztésnél.
Azt is az ő számlájára kell jóváírnunk, hogy rajta keresztül ismertük meg vegyészünket, Lacát.
Magashegyi kalandjait most bizonytalan ideig szünetelteti, fontosabb teendői akadtak: a kölyköket, MBJ-t és MJA-t nevelgeti.
