A Kinizsi100 előtti utolsó nagy erőpróba: Tanúhegyek50. 10 óra körüli időt tűztem ki magamnak. Nem nagyon akartam futni (ez mondjuk végül nem sikerült), inkább azon volt a hangsúly, hogy a Kinizsi előtt legyen szint a lábamban (ez maradéktalanul sikerült). Meg egyébként is, ezen a túrán még nem voltam soha, nem akartam abba a hibába esni, mint a múltkor, nevezetesen hogy a nagy menetelésben a tájból nem látok semmit. A futást végül nem bírtam kihagyni, de gyönyörködni így is tudtam, sőt. Azt kell mondjam, az eddigi néhány teljesítménytúrám közül messze ez a legszebb; persze az is sokat dobott az élményen, hogy ezúttal nem tévedtem el.

Indulás előtt némi aggodalomra adott okot, hogy előző este nagy zivatar vonult végig az országon, tartottam tőle, hogy cuppogós sáros lesz végig az összes erdei ösvény. Szerencsére ez a félelem aztán nem igazolódott be.

A szervezésről is meg kell emlékeznünk: igazi ötcsillagos ellátás van. Az, hogy minden állomáson van tömérdek víz, alap. Ezen felül minden ellenőrzőponton más-más kajával várnak (ropi, csoki, savanyúság, zsíroskenyér, alma, pogácsa, gulyás a célban, stb). A legszebb viszont (és ezért hálám a szervezők felé soha el nem múlik), hogy két ellenőrzőpontot is Balaton-felvidéki borászatokba telepítettek, ahol harmatos fröccsökkel várták a megfáradt túrázókat. Én már a Vargáéknál tapasztalt vendéglátással is bőven kiegyeztem volna (pogácsa+fröccs; végülis teljesítménytúrázni indultam, nem gasztrotúrára), de Istvándyéknál egy egész bőségszarut rittyentettek: zsíroskenyér, lekvároskenyér, vajaskenyér, valami 5-féle savanyúság, finom borok… Itt aztán tényleg nagyon könnyen el lehetett csúszni az idővel. Az ellátás mennyiségére jellemző, hogy a reggel bekészített 3 szendvicsből és egy marék csokoládéból 1-1 szendvicset és csokit gyűrtem le. Azokat is inkább csak a rend kedvéért, nehogy már érintetlen saját készlettel állítsak haza.

A sallangok megéneklése után ejtsünk talán pár szót magáról a túráról is.

Rajt – Ranolder-kereszt – Hertelendy emlék – Klastrom-kút – Sörpatika – Varga Pincészet: sűrűn vannak az ellenőrzőpontok, az első 10 km-en rögtön öt. Őszinte emelkedővel nyitunk a Badacsony tetejére. Mire felérek, a hűvös reggel ellenére máris sok a pulóver és a hosszúnadrág. Gyors vetkőzés a panorámában („Az én kedvesem olyan lány…” apám, de idegesítő ez a szám…). Azon kapom magam, hogy tudatosan kell visszafognom magam, nehogy fussak, sok az 50 kilométer, kell még a tartalék. Végül csak az ereszkedéseknél futok, abból talán nagy baj nem lesz, egyébként is, a bottal is rásegítek, mi bajom lehet belőle? Max annyival hamarabb érek le. A Sörpatikánál ellenállok a kísértésnek, és a pecsét begyűjtése után nyomulok is tovább. Rövid aszfaltos szakasz után a pincészetben a Csabagyöngyének viszont már nem bírok ellenállni, ragtapaszozás mellé beküldök egy fröccsöt is. Egész jól alakul ez a nap…

Varga-pincészet – salföldi kolostorrom – Salföld – Tóti-hegy: Néhány száz méter után beváltok az erdőbe és hirtelen tök egyedül találom magam. Ez kitart egészen Salföldig, látótávolságon belül senki, enyém az egész erdő. Erdei neszekkel súlyosbított csend, madárfütty, kakukk-szó, tölgyfalombokon átszűrődő napfény, hullámvasút (jééé, a Káli30-on pontosan itt fordultam rossz irányba), lehet gyönyörködni és haladni is. A kolostor egykori szentélyében egyszerű fakereszt, fölé kupolaként faóriás hajol be – magasztos pillanat. Salföld, gyönyörűen felújított, hófehérre meszelt tornácos porták – az idillt az árnyalja némileg, hogy legjobb tudomásom szerint holland kézben van nagy részük. Ha egyszer undorítóan gazdag leszek, a környéken lesz egy ilyen portám. Tóti-hegy felé a Káli30-nál már megénekelt zöld jelzésen kanyargok, még mindig tökegyedül. Csend, madárfütty, egyszemélyes ösvény, fény és félhomály váltakozása, a napsütötte foltokon napozó gyíkok érkezésemre hangos surrogással bújnak el. Kedvesemet valahol az erdő kezdetén végre sikerült leráznom. Találtam helyette valami mást, az alkalomhoz jobban illőt: Magnificat anima mea Dominum. Szép az élet, hálás vagyok, túlcsordulok. (Titkon reméltem, hogy útközben elkap ez az érzés.) Akármi is lesz még a végéig, már ezért megérte eljönni. Az érzés nagyon sokáig elkísér. A panoráma a Tóti-hegyről most is nagyon adja.

Tóti-hegy – Istvándy pincészet – Csobánc: összebandázunk egy egerszegi sráccal, egy tempóban érünk be a pincészethez. A szakasz túl rövid ahhoz, hogy mély beszélgetésbe bonyolódjunk, ő egyébként is a 30-as távon van, innentől szét is válnak útjaink. Összefutok Szabó úrral, Laca atyai túratársával. A zsíroskenyér és a fröccs után együtt indulunk Csobánc vára felé. Az aszfaltos szakaszon együtt kutyagolunk, beszélgetünk, aztán az emelkedő kezdetén szétválunk: ő deklaráltan szintidő-kihasználóként jött, én iparkodom. Először a szőlők között határozottan, később az erdőbe beérve kifejezetten keményen emelkedik az út; a nehézségekért kárpótol az erdei út szépsége. Amikor kezdenék lankadni, elkezdem mantrázni csodafegyveremet: „Arma virumque cano Troiae qui primus ab oris…”; mire odáig jutok benne, hogy „exciderant animo: manet alta mente repostum”, fel is érek. Odafent hőség vár és, - micsoda meglepetés! - gyönyörű panoráma a romok közül. 

Kortyolok egy mélyet a mostanra már elmaradhatatlan Ca-Mg koktélomból. Meleg, mint a húgy, az íze pedig (hivatalosan szőlő) pontosan olyan, mint az olajszőkítő-tartályokban érlelt kiskunsági „boroknak”, amiket a kelenföldi restiben ittunk boldogult egyetemista-koromban. Bónuszként az emlékek hatására a fejem is kicsit megfájdul. Pólócsere, zoknicsere, indulás tovább.

Csobánc – Szent-György hegy: Féltávon már túl vagyok, jó állapotban vagyok, a 10 órás cél bőven tartható – itt már bátrabban futottam, nemcsak az ereszkedéseknél, hanem a vízszintes részeken is. A két hegy között az átkötés egy vizenyős rét; szép-szép, de a korábbi szakaszokat nem übereli. Jöttömre a focipálya mellett közömbösen kérődző kecskék kíváncsian közelednek, ők megnéznek engem, én fényképezem őket. Pallóhíd át az Eger-víz patakon, és kicsivel később már kezdődik is újra az emelkedő. Szőlőskertek, bazaltorgonák, ismerős környék.

A pontnál pecsét, panoráma, savanyú uborka, indulás tovább.

Szent-György-hegy – Szigliget, Kamon-kő: A hegyről lefelé szép ösvény hoz, az oroszlános kútnál pancsolok egyet és friss koktélt keverek. Aztán viszont következik az egész túra talán legkiábrándítóbb szakasza: jó darabig aszfalton kell haladni, és nagyon meleg van. Cserébe szemben végig hívogat Szigliget, és hajt a tudat, hogy innen már csak néhány kilométer, és hogy az ötből négy hegyet már abszolváltam. Tizenpár km van hátra, éppen csak kicsit több mint egy Csorna-Bősárkány menet otthon, innen már nincs miért tartalékolni. Osztok-szorzok, ilyen ütemben meglehet akár a kilenc órán belüli idő is. Hát jó, emeljük a tétet, legyen akkor kilenc óra, ahol bírom, felfelé is futok. Erdőkkel tarkított kultúrtáj, az erdővel tarkított részen sok a szúnyog. A fák között kandikál a szigligeti vár hátulnézetből és tényleg nagyon sok a szúnyog, és csak remélni tudom, hogy kullancsot nem szedek össze. Futás fel a Kamon-kőre, (jíkamon, hehe), de érzem, hogy fáradok. Lépés-számlálás, száz egység futás után ötven gyaloglás. Négy vagy öt ilyen ciklus és fent vagyok. Cserébe fáj a lábam, nem a régi lestrapált futócipőmet kellett volna felvennem, érzem, hogy lépésről lépésre nőnek a vízhólyagok. Megfogadom, hogy hazaérve első dolgom lesz kihajítani a cipőt.

Kamonkő – cél: Már csak ereszkedni kell, viszont ismét aszfalton, de már kit érdekel, csak 4 km, múltkor ez a táv megvolt fél órán belül. De múltkor nem volt ilyen meleg, és 20 km-rel kevesebb volt előtte a lábamban. Megyek, nyomom, „Gutta cavat lapidem non vi sed saepe cadendo…” de rohadt meleg van, nem bírom, belegyaloglok. Ez sem jó, újra futásnak eredek, „Bóbita bóbita táncol…”, át a 71-esen, jajdejó, ez már Tördemic, „Csiribiri-csiribiri zabszalma”, egy fickós hajrá a végére, itt a saroknál jobbra, bent vagyok!  8 óra 53 perc! Sorbanállás, emléklap, hűtőmágnes, elvonulok valami árnyékos zugba. Épp a szokásos (fennhéjázó, kivagyi) SMS-t pötyögöm, amikor egyszercsak teljesen váratlanul beüt az endorfin. És nagyot üt. Szívlapáttal hátba. Ez végre pontosan az a kompromisszummentes löket, amit már a múltkor is vártam, ezúttal keserű szájíz nélkül. Átengedem magam az érzésnek, csak ülök és csendben zokogok hosszú percekig. Ezekért a percekért érdemes ezt csinálni.

Statisztika:

A táv 48,8 km, 2080 méter szintemelkedéssel, minderre rendelkezésre áll 12 óra szintidő. 8:53 alatt beértem. Lett ugyan két vízhólyagom (mindegyik lábamon egy-egy), meg néhány hajlatban egy picit felcsípte a bőrömet az izzadtság, de ennyi simán belefér, ezekből egy hét alatt bőven lehet regenerálódni. Fizikailag tehát rendben vagyok, a főpróba sikeresen lezajlott.

Felkészültem, jöhet a Kinizsi100.