Ha egyszer már ezt a szófordulatot nem sütöttem volna el, most azzal kezdeném, hogy ebben a történetben ennyi volt. De egyszer már elsütöttem, így most csak egyszerűen, ugyanakkor - miután a téma a hosszú jegelés alatt minden aktualitását elvesztette - teljesen váratlanul ismét felveszem a fonalat.

Még egy kis önfelmentő magyarázkodásra is szükség van: mire igazán kezdtem volna belelendülni a pamíros helyzetjelentésekbe, elmentem nyaralni, és a Balaton-part, illetve Dél-Tirol aurájában valahogy egészen mások lettek a prioritások. No meg hallottam a hírt az egyszeri snowboard-os esetéről; ezen persze jól felrántottam magam, és el is ment a kedvem az egésztől. Azóta pedig valahogy hipp-hopp eltelt egy negyed év. 

Hogy rögtön az elején elszpojlerezzem a kaland végét: ez most nem jött össze. Bár a fiúk alaposan felkészültek, és a csúcstámadásnak is derekasan nekifeküdtek (kétszer is!), az időjárás nem adta ki; amikor meg már jó idő lett volna, kifutottak az időből. A hármas táborból indulva valami 6200 méterig értek fel, ez volt a legmagasabb pont, innen fordultak vissza. Ez is magassági rekord persze.

Mellesleg lementettek a hármas táborig egy halálosan fáradt hegymászó kollégát, aki nem nagyon tudott már magáról, csak álldogált a viharban. Hatezer méteren csak úgy öntudatlanul ácsorogni a viharban már erős hibaszázalékkal járhat, úgyhogy ha nagyon sarkítani akarom, akkor kijelenthetjük, hogy az endorfinos sporttársak megmentették egy ember életét. Laca ettől szerényebben fogalmazott. Szerinte segítség nélkül mondjuk valóban meghalt volna a fickó, de ha ők nem, akkor a többi parti, akik kicsit messzebb jutottak aznap, lehozták volna, szóval nem nagy ügy... Amúgy az alatt az idő alatt, amíg ők is ott voltak, három ember halt meg a hegyen. Az egyik ugye a snowboard-os honfitársunk, aki túlbecsülte a képességeit és hengerbucskázva ért végül az északi fal aljára; egy ember szívrohamot kapott, egy harmadik pedig szimplán eltűnt. A hegymászás ugyebár öl, illetve ennyit arról, hogy mennyire könnyű csúcs ez valójában - egyszóval örülünk annak is, hogy a mieink mindannyian épségben hazajöttek.

Amikor már itthon voltak, rögvest felkértem a srácokat, rittyentenének valami beszámolót a kalandjaikról - nehogy már nekem, a kibicnek kelljen megírnom, mekkora sokk volt nekik Közép-Ázsia. Amint kapok tőlük valamit, már tolom is ide ki, de egyelőre csak nem akar megszületni egyikük klaviatúráján sem ez a beszámoló. 

Élőszóban persze már hallottam a sztori három verzióját is (és persze rengeteg kis színeset), de nem akarok az ő tollukkal ékeskedni. Annyi bizonyos, hogy hasonló helyzetekből - négy bátor férfiú hetekre össze van zárva az Isten háta mögött - szociálpszichológusok komoly disszertációkat szoktak írni csoportdinamika témakörben.

További szaftos részletekért epedve várjuk a fiúk beszámolóit...