Íme egy újabb beszámoló azokból az időkből, amikor még egyencipőben jártunk, babaarcunk volt és a fejünk búbján a hajunkat hordtuk, nem a homlokunkat.
A terv: Jalovec-Mangart gerinctúra. Nem nagy meglepetés, a célpontot újfent a Triglavon eláztatott könyvből néztem ki.
|
Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, pár szót érdemes ejteni célpontjainkról: „[rajta kívül] csak a Triglavot övezi ekkora dicsőség és ennyi emelkedett hangú dicshimnusz. A szlovén hegyek közül ez az egyik leggyönyörűbb formájú; alakja, mint egy hatalmas kristály. Beragyogja a Planica völgyfőjét, és ugyanazzal a fennköltséggel és méltósággal uralja egyszersmind a Trenta és Koritnica völgyeket is. Tine Mihelič szavai ezek, igen, még mindig ugyanabból a könyvből. És akkor azt még meg sem említettem, hogy Julius Kugy-nak, bár az egész hegységet töviről hegyire ismerte, az összes hegy közül ez volt a kedvence, nem véletlen, hogy a Trenta völgyben levő szobráról a Jalovecet tartja szemmel. A Mangartról ebben a posztban legyen elég annyi, hogy ő egy, "a Koritnica völgy fölé tornyosuló szerény óriás". |
A színhely tehát ismét a Júliai-Alpok. Időpont: 2007, egészen pontosan két héttel a Prisank után. Ezúttal E. otthon maradt, csak a fiúkkal mentünk (Atis, Balázs, Laca). Emlékezzünk meg róla, hogy firkászunk ebben az időszakban érte el fizikai állóképességének abszolút mélypontját, ami nagyjából 15-20 kg pluszt jelent a versenysúlyához képest. Ennek kicsivel később lesz jelentősége.
Az elképzelés tehát az volt, hogy a Tamar völgyből indulva felhatolunk a Jalovecre, onnan a gerincen át a Mangartra, majd vissza le a Tamar-völgybe. 3 nap, 2 éjszaka, különböző menedékházakban – ambiciózus terv.
|
Még meg sem érkeztünk a hegy lábához, már hatalmas élményben volt részem: a házhoz vezető út a híres Planica-sánc mellett visz el. |
Ez az a sírepülő-sánc, ahonnan 2005-ben egy A következő meglepetés még szintén aznap este ért, a Tamar völgyi házikóban. 
A menedékházat ugyanis valami számomra felfoghatatlan, ellenirányú mozgást követve egy Svájcból Szlovéniába emigrált fickó vezette. És milyen árakon! Fejenként 8 (!!!) euróért kaptunk egy 4 ágyas szobát, amihez járt melegvizes (!!!) zuhanyzó. Kánaán.
(Csak jelzem, babaarc ide vagy oda, ezen a képen Laca már bőven elmúlt 18, legálisan issza a sört.)
Reggel letudtuk a szokásos molyolást a parkolóban, aztán uccu! Az út jelentős része egy meredek és szűk kuloárban visz fel, de amíg odáig eljut az ember, elég sokáig törmelékes, laza kavicsos, csúszós.
A kuloárban, a meredek részen aztán a hó már gyárilag csúszik, de ez már sokkal mókásabb, mint a sóderben botorkálni. Északi oldal lévén június elején még jelentős mennyiségű hó volt benne. 
Persze nem bányásztuk le a hardvert a hátizsákról ("ááá, elég ide a bot is"), pedig jó hasznát láttuk volna. Elszántan rugdostuk a lépéseket és botoztunk felfelé. Menet közben találkoztunk néhány ljubjanai arccal, akik elruccantak ide síelni-snowboardozni. Ők persze már visszafelé jöttek. A kuloár végének meredekségéről sokat elárul, hogy ezek a srácok síbot helyett jégcsákánnyal a kézben csúsztak - így volt némi esélyük, hogy egy esésnél ne csússzanak le teljesen a hegy lábáig. Amúgy szép íveket karcoltak fel, és a nyomaik alapján több napra jöttek, és fergetegesen jól érezték magukat.
| Egyszer ezt a kuloárt nekem is muszáj lesz megsíelni... |
A kuloár tetején van egy bevágás, ami közvetlenül a csúcstömb alá visz ki; ezen a részen igazán meredek az egész. 
Fel lehetett volna menni a kuloárban eddig a bevágásig (itt oldalt a képen a nagy tömb a Jalovec, és mellette balra van a bevágás; a mássalhangzó-torlódás szerelmeseinek kedvéért: Jalovška škrbina a bevágás becsületes neve), mi kimentünk inkább balra egy klettersteigre, amin keresztül ki lehet kerülni a meredek szakaszt.
A mászás könnyed volt a vasalt úton, még nagy zsákkal is; itt-ott a bergschrundokban be kellett bujkálni a hófal és a szikla közé, ez kifejezetten élvezetes mulatság volt. 
Amúgy a drótköteles szakaszok havas részekkel váltakoztak, majd még további cövekes részek következtek, végül jött egy hosszú havas harántolás, ami elvitt a bevágás tetejéhez. 
Ezen Balázzsal (a.k.a. kicsúszáskirály) összekötöttük magunkat, és itt már azért a csákányok is előkerültek. Amilyen szépen nézett ki lentről ez a bevágás, olyan jó volt végre fenn állni a tetején, és pontosan olyan szép volt a kilátás fentről is, vissza a völgybe.
Innen még jó néhány kényelmetlen havas traverz volt hátra, 
de végül megérkeztünk a házhoz. (A nyelvtörők szerelmesei ennek a háznak a nevét is imádni fogják: Zavetišče pod Špičkom.) Nagyon vártuk már, mert egyrészt hosszú volt a nap, elfáradtunk, lassan esteledett is, másrészt pedig beleéltük magunkat, hogy milyen jól fog esni a házban az első korty sör.
Szóval megérkeztünk, és.... a ház természetesen zárva volt. 
Pontosabban: le volt zárva. Hermetikusan. Pontosan olyan állapotban volt a ház, ahogy az előző szezon végén lezárták: minden nyílás, ajtó és ablak gondosan be volt csukva és le volt lakatolva. Fakk…
No jól van, semmi dráma. Tök hamar le tudunk ereszkedni a lenti házhoz, ha egyenesen a bevágáson megyünk le. Lefelé gyorsabb, és van esélyünk arra, hogy mire ránk sötétedik, már kiérünk a necces részből. Végülis csak kb. 10+ órája vagyunk úton, van még annyi energia, hogy leérjünk. Persze ezzel a gerinctúrás tervünk füstbe megy... Hmm. Vagy esetleg bivakolhatunk a ház előtt a betonplaccon. Vagy valahogy bejutunk.
Körbejárva a kérót észrevettük, hogy a hátsó részhez szőrös deszkákból összerótt sufni csatlakozik. Az is feltűnt, hogy ezek a deszkák nincsenek bombabiztosan rögzítve.
Hát, nem mondom, hogy kurta hegymászókarrieremnek erre az epizódjára vagyok a legbüszkébb, de talán a büntetőjogi felelősség már elévült, 
így következmények nélkül lehet róla sztorizni: végül az egyik deszkát jégcsákánnyal lefeszítettük és úgy bújtunk be. Ilyenformán az is kiderült, hogy a sufni kétszintes: az alsó részen volt összegyűjtve a szerszámok társaságában némi tűzifa, az emelet pedig tök üres volt. Eszményi hely egy egyéjszakás fél-legális bivakhoz.
Miután ilyeténképpen kerítettünk fedelet a fejünk fölé éjszakára, jöhetett az obligát hóolvasztás és a főzés, ivóvizet ugyanis csak egy napra valót hoztunk magunkkal, mondván, hogy majd úgyis lesz fent hó, amit tudunk hasznosítani.
Finom zacskóstésztát ettünk, paprikáscsirke ízűt. Ezzel csak egy gond van: masszívan összedzsuvázza a főzőedény falát, kizárólag forró vízzel lehet elmosogatni. Igen ám, de kevés volt a vizünk, mert
- a kuloárral ellentétben a ház mellett már nemigen volt hó, az a kevés maradék meg már nem volt valami jó minőségű;
- a szél is feltámadt, nem volt jó odakint gubbasztani a főző mellett - annyi eszünk azért volt, hogy ha már betörtünk, nem akartuk a lajstromot azzal is tetézni, hogy odabent a deszkasufniban nekiállunk tüzezni;
- az egész napos talpalás után nem is nagyon volt kedvünk havat olvasztgatni.
Summa summarum, az a zseniális ötletem támadt, hogy forralok vizet a paprikáscsirkés lábosban. A forró víz majd jól lehozza a mocsok nagyját, és mivel már úgyis forró a víz, gondoltam, dobok bele pár teafiltert, ne legyen fölösleges a vesződség. 
A meleg tea meg jól fog jönni másnap, így nosza, nagy lendülettel be is töltöttem a teát a termoszomba. Résmentes és energiahatékony megoldás, nagyon meg voltam elégedve magammal.
(Ha bárki az összefüggést keresné a történetvezetés és az itt balra látható kép között, ne tegye. Ez a kép teljesen indokolatlanul szerepel itt, mivel semmi köze a főzéses eseményszálhoz, viszont minden ilyesfajta beszámolóba kell egy kép, ahol a szereplők óriási elszántsággal merednek a távoli cél felé. Ennek a képnek ebben a beszámolóban itt jutott hely.)
Nos, van az úgy, hogy ami elméletben működik, az a való életben totális kudarc. Mindössze két aprósággal nem számoltam:
- A tea ihatatlanul szar lett.
Sőt, tulajdonképpen a ‘tea’ elnevezés is barokkos túlzás, mert a teafilter és a világ összes cukra sem volt képes elfedni a mosogatólé mindent átható, jellegzetes, egyszerre szintetikus és zsíros paprikáscsirke-aromáját. - Ez a jellegzetes, mindent átható, egyszerre szintetikus és zsíros paprikáscsirke-aroma az úgynevezett teából titokzatos módon belediffundálódott a termoszomba. Örökre. De legalábbis reménytelenül hosszú évekre.
Jól is laktunk, hideg is volt kint, gyorsan bevackoltuk magunkat éjszakára az emeleti lakosztály puszta deszkapadlójára. Balázs vállalta be, hogy alszik a fal mellett, imígyen felfogva a centiméter széles réseken betóduló fuvallatokat.
