Szinte törvényszerű volt, hogy a felkészülési túrákról készült, diadalmámorban úszó beszámolók után következzen egy pofáraesés. Nyilván nem annyira szívesen írom ezt, mint az előző bejegyzéseket a felkészülési folyamatról, de a sztori így kerek: a Kinizsi100-as idén kifogott rajtunk.

Négyen indultunk, Csabi, Ádám, Balázs meg én. A srácokat Balázs a honvédségen keresztül ismerte meg, így verődtünk össze.

Az első stratégiai hibát mindjárt reggel el is követtük: jól elhúztuk az időt. Majdnem 6 óra volt már mire a bázisról  (Balázséktól Zuglóból) elindultunk a rajtba, aztán a rajt környékén még kóvályogtunk egy kicsit parkolóhelyet keresve, majd szűk egy órán át sorban álltunk a nevezésre várva. Utána még a biztonság kedvéért a WC-nél is sorakoztunk bő 10 percet, így végül fél nyolc volt már, mire sikerült ténylegesen nekivágni a távnak. Az késő, jó eséllyel az ideálisnál 10 km-rel hamarabb sötétedik ránk. 

Az elején jó tempót mentünk, pihenőkkel együtt 5 km/h fölött volt az átlagunk, mondjuk lejtmenetben néha bele-belefutottunk, ott még jól bírtuk erővel.

Az időjárás ideális volt, 18-20 fok, eső csak Kesztölc táján, de ott is csak szemerkélt, még a port sem tudta elverni.

A hidratálásra és a kajára figyeltünk, ittunk rendszeresen, kálciumot is, enni pedig akkor is ettünk, ha épp nem kívántuk.

Dorognál (40 km körül) jött egy kisebb mélypont, itt meg kellett állnunk ragtapaszozni, szerelvényt igazítani, de bőven időben voltunk, időarányosan ekkor még olyan 21-22 órás idővel értünk volna be.

Aztán jött a Nagy-Gete. Dorogtól 3 kilométer a hegy teteje, és valami 300 méter szintkülönbséget kell odáig lenyomni. Nem vészes, de azért figyelni kell a tempóra. Itt követtük el a második stratégiai hibát: ezt az emelkedőt egyszerűen ellazáztuk. Beszélgetős tempóban haladtunk végig felfelé, ennek megfelelően nagyon leromlott az átlagunk is. A hegy tetején aztán még egy bő negyedórát álltunk sorba azért, hogy egyáltalán megkapjuk a pecsétet, és rögtön csúszásban voltunk. Tokodnál aztán frissítettünk egyet a pincéknél - újabb félóra, de ez kellett, mert eddigre el is fáradtunk.

Átvánszorogtunk Mogyorósbányára (51 km), pecsét, indulás tovább. Korábban szétváltunk, Csabi és Ádám ekkor már előttünk voltak. Balázs, mikor konstatálta, hogy nem fogunk féltávnál kiszállni, egy kis nyűglődés után beindult, mint a gép, és a következő 15 kilcsit megtettük kevesebb mint 3 óra alatt, ígéretes volt tehát a tempó, nem csak matematikai esélyünk volt beérni időn belül.

Persze a szervezet ekkora táv után már jelez: nekem ekkortájt már az emelkedők nem mentek olyan jól, Balázsnak pedig a lejtmenetek okoztak fájdalmas perceket, de ezzel együtt tényleg nem haladtunk rosszul.

Közben utolértük a srácokat, ők is jelentősen belassultak. Náluk Ádám belerúgott valami kőbe, és ezzel elrendezte a nagylábujját; minden lépésnél megreccsent, így ő a Bika-völgyben kerített magának fuvart és kocsival ment tovább. Hárman maradtunk.

Pusztamarótnál (65 km) sötétedett ránk teljesen – indulásnál bíztam abban, hogy Bányahegyig (72 km) eljutunk még szürkületben. Másfél-két óra hátrányban voltunk tehát az elgondolthoz képest, itt ütött vissza a reggel és napközben elpocsékolt idő. Pusztamarót után néhány km-t még jó tempóban tudtunk menni, aztán drámaian leromlottunk. A Bányahegyig vivő utolsó 2-3 km-hez egy teljes óra kellett, és sajnos nem azért, mert beszélgetősre vettük a tempót, hanem mert ennyire futotta. Így éjjel háromnegyed 12 környékén estünk be a ponthoz.

Személy szerint én elkövettem még egy hibát is: az elején feltettem magamban, hogy majd Bányahegynél tartok  egy nagyobb box-kiállást, és ehhez a feltevéshez valamiért megszállottan ragaszkodtam. Nem akartam öltözködéssel húzni az időt, "majd Bányahegynél", gondoltam. (Pedig valószínűleg többet nyertünk volna vele, ha kicsit korábban állunk meg...). Így esett, hogy egészen odáig nappali ornátusban voltam. Konkrétan ez egy rövidgatya plusz vékony (aláöltözet) felső kombót jelentett. Ha mozgásban van az ember, ez elég is, hiszen a technikai ruházatnak pont ez a lényege, de amint megszűnik a mozgás, a hőérzet egyből esik vagy 10 fokot.

Beestünk tehát a pontba – és szétestünk. Balázsnak bokától combig be volt állva a lába, az utolsó szakaszt teljes letargiában tette meg, és minden-mindegy alapon dohányzott. Csabi katonai bakancsban jött, amiben erősen feláztak a vízhólyagjai, és az általános fáradtság rajta is kiütközött, de talán ő volt a legjobb állapotban hármunk közül. Én először jó 3-4 centis amplitúdóval elkezdtem megállíthatatlanul reszketni (az elhibázott öltözködés bosszúja), aztán mikor végre felöltöztem és a reszketés némileg csillapodott, nemes egyszerűséggel majdnem elájultam. Először csak egy kis szédülés jelentkezett, majd kisvártatva jött a valamivel erősebb szédülés, végül az oldalról finoman behangyásodó látótér és a ziháló légzés a gyomorszájamban dobogó szívvel – kamaszkorom óta nem nagyon volt alkalmam átélni, akkoriban viszont (fejlődésben levő szervezet, ugye) elég sokszor. Vártam, hogy elmúljon, ahogy annak idején szokott, de valószínűleg tényleg szarul nézhettem ki, mert a srácok egyből leültettek, és belém diktáltak egy bögre kávét.

Ebben az állapotban kerültünk döntési helyzetbe: 72 km a lábban, 17 órája talpon, a hátralevő 28 km-re van még 7 óránk… Matematikai esélyünk még lett volna, de igazából nem nagyon volt helye kétkedésnek, egyhangú döntéssel kiszálltunk.

Hogy ezt így eldöntöttük, nyugodtan nekiállhattunk tenni-venni, kajálni, inni, öltözni, beszélgetni az EP személyzetével. Kiderült, hogy csak a 100-as távon 1500-an (!!!) indultak, és hogy a szervezésbe már reggel hiba csúszott: elfelejtettek szólni az iskola gondnokának, hogy reggel nyissa ki a házat. Tekintve, hogy az iskola épületében van a regisztráció és a nevezés, ez elég komoly gikszer, és némileg megmagyarázza, miért is volt olyan átkozottul hosszú hajnalban a sor.

Csabi közben szerzett fuvart; első körben azt beszélte meg, hogy legyalogolunk a vértestolnai műútig (ez Bányahegytől még 5 km), és ott szednek fel minket. El is indultunk, és nagy meglepetésünkre azt vettük észre, hogy a hosszú pihenő alatt sikerült regenerálódnunk. Legalábbis erre utal, hogy pár száz méter megtétele után (a berozsdásodott végtagoknak ennyi idő kellett, hogy újra üzemi hőfokra melegedjenek) egészen jó tempót vettünk fel, érzésre megvolt a szédítő 5 km/h-s sebesség. Aztán jött a telefon, hogy menjünk vissza az EP-be, mert mégis feljönnek értünk idáig.

Most már kicsit bántuk, hogy kiugrottunk, de aztán meggyőztük magunkat, hogy 28 km-t 6 óra alatt (a pihenéssel elment egy újabb óra) ilyen előzmények után korántsem biztos hogy meg tudnánk tenni, így visszafordultunk, és bevártuk a fuvarunkat.

A célban aztán a biztonság kedvéért megettük a gulyásunkat, kicsit ődöngtünk, figyeltük a sporttársakat  (mintha a Walking Dead és a Robotzsaru közös castingjára jöttek volna), aztán indultunk a vasútállomásra. Itt találkoztunk a legdurvább arccal. Szerencsétlen srác Koldusszállás (83 km) után eltévedt, megtett mintegy 8 km-t, majd beért – újra Koldusszállásra. Ettől csöppet kibillent a lelki egyensúlyából. Azt, hogy mennyire ki volt készülve mind fejben, mind fizikailag, jól illusztrálja, hogy az állomás épületétől a felüljáró közbeiktatásával a 4-es vágányig terjedő szakaszt (~100 méter, 6 méter szintkülönbséggel) 10 perc alatt abszolválta.

Végül olyan reggel 6 körül vánszorogtunk vissza BP-re. Belegondoltam, hogy ha ott Bányahegynél továbbmegyünk, akkor nagyjából még úton lennénk, és már egyáltalán nem bántam, hogy kiszálltunk.

Elemzés

A felkészüléssel nem volt baj. Az állóképességgel szintén nem. Balázsunkat a kiképzés valóban formába hozta, évek óta nem láttam őt ilyen tempóban felfelé kaptatni az emelkedőkön megállás nélkül, mint most. Neki ez a 72 km is rekord, ennyit soha nem ment egy kosszal.

Inni ittunk, enni is ettünk rendszeresen, a menet közben elveszített sókat is pótoltuk, szóval ezen a téren sem volt baj. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a vízhólyagok hátráltattak volna, mert abból sem volt sok.

Egyszerűen elcsesztük az időt. Az elején is, meg a Getén is.

De ha igazán mélyen magamba nézek, akkor a fő ok az volt, hogy ezt most nem akartuk mi igazán. Ha igazán akartuk volna, akkor a kritikus helyzetben, Bányahegynél nem kiszállunk, hanem küzdünk tovább.

Továbbmegyek, engem  valahogy nem kapott el a varázs, szemben a két évvel ezelőttivel. Akkor úgy éreztem, hogy a legenda része vagyok, és ez minden mást háttérbe szorított, most viszont jobban előjöttek a túra árnyoldalai.

Először is az, hogy rengeteg a nép. Ha 1500+ ember beveszi magát az erdőbe, akkor ott egymás sarkát tapossuk, esély sincs arra, hogy meglegyen az „enyém az egész erdő” illúzió.

Aztán (valószínűleg ezért meg fognak kövezni) szerintem nem is olyan szép helyeken visz, már ha lehet ilyet mondani. Jó-jó, néhány ponton tényleg lélegzet-elállító a panoráma (például a Gete után, amikor rá lehet látni Esztergomra), de alapvetően széles erdészeti kocsiutakon kell menni. A Balaton-felvidékhez képest mindenesetre erős volt a kontraszt.

Végül az sem hagyott nyugodni (valószínűleg ezért is fogok kapni), hogy nem látom igazán az értelmét a többszörös teljesítésnek. Persze, szép teljesítmény lenyomni 100 kilométert többször egymás után, de nekem ez kicsit olyan, mintha minden évben mindig ugyanakkor és ráadásul mindig ugyanazon az útvonalon felmásznék mondjuk a Mont Blanc-ra. Szép-szép, de annyi más szép hely van, ahová el lehetne menni.

Mindössze egyetlenegy dolog hiányzik: a korábbi túrákon megismert endorfin-áradós katarzis elmaradt. Egyedül ezt bánom, a többit nem – és ez egy újabb bizonyíték rá, hogy ezúttal inkább feladatként, mint élményként fogtam fel a menetelést.

Szóval ebben a történetben ennyi volt.