A hegymászás halálos. Mindenki tudja, nem is érdemes rá szót vesztegetni. Anyák klasszikus rémálma, hogy a gyermekük elkezd egyszer hegyet mászni, és kész: akkor már csak percek választják el a drámai haláltól. Pedig hegyet mászni semmivel sem veszélyesebb, mint bármi más. Egy valamiben tudnak többet a hegyek: a hülyék sokkal drámaibban tudnak a hegyen meghalni, mint egyéb tevékenységek közben.

Megint meghalt egy magyar mászó a Himalájában, jön a legújabb hír. (Tekintsünk el attól az apróságtól, hogy a Pamírban halt meg, épp a Lenin-csúcson. Na most a Pamírt a Himalájának nevezni az nagyjából olyan, mintha a budai hegyeket nemes egyszerűséggel a Zempléni hegység nyúlványának titulálnánk.)

Hát igen, a hegymászás veszélyes üzem. Főleg, ha megnézzük, pontosan mi is történt:

„Kicsúszott snowboarddal a Lenin-csúcson. Az ismert győri építőipari vállalkozót néhány éve kezdte el érdekelni a hegyek világa és a téli sportok. Egy helyi vezetővel és három magyar társa közül az egyikkel indultak a csúcsra, de 6400 m-ről visszafordultak. A […] nyeregtáborban deponált deszkájához visszatérve elvált a többiektől és azzal kísérelte meg a lesiklást az északi hegyoldalon 6000 méterről. A jégletörésekkel és gleccserhasadékokkal szabdalt lejtő alján súlyosan összetörve 5700 méteren találták meg, ahonnan a helyiek leszállították.” (Forrás: komarnicki.hu)

Egy csúcsmászási kísérlet (akár sikerül, akár nem) ebben a magasságban pont a megfelelő lehetőség arra, hogy maradéktalanul ki tudja pihenni magát közben az ember. Épp annyira, hogy utána még ismeretlen terepen neki tudjon indulni deszkával a lejtőnek. Annak a lejtőnek, amiről a néhány év minden tapasztalatával a háta mögött megbízhatóan meg tudja állapítani, hogy biztonságosan lehet rajta csúszni… Most akkor biztos, hogy a hegy ölt? Persze vannak olyanok, akiknek a magashegyi freestyle kiadja, de 6000 méteren egy rejtett gleccserhasadékokkal teli meredek hegyoldalban snowboarddal veretni alapvetően olyan tempó, ami néha nagyon nem adja ki.

A hegymászás számtalan szempontból biztonságosabb, mint a foci, de ezt anyánk sosem hinné el (Neymar törött gerince? Smafu!). Én sem mondom egy szóval sem, hogy engem nem érhet baj. Simán becsaphat egy villám a vasalt útban, beszakadhat alattam egy hóhíd, leomolhat az ösvény a lábam alatt, egy sporttárs akaratlanul a fejemre rúghat egy sziklát. Előfordulhat, hogy nem a sporttársak, hanem a hegyi kecskék omlasztják a fejünkre a köveket, a vihar hamarabb odaér, mint ahogy számítottunk rá, vagy egyszerűen csak megbotlunk, mert könnyebben visz félre a szemünk, ha a tájban gyönyörködünk.

Egy szóval sem állítom persze, hogy én majd tutira megúszom. Igyekszem figyelni, de nekem is többször volt már szerencsém. Anélkül nem megy, de az még a gyalogláshoz is kell – volt egy kollégám, aki a tökéletesen sík és akadálymentes szerelőbeton padlón ficamította ki a bokáját. Van, hogy benyaljuk, máskor meg szerencsénk van, felesleges az állandó, általános para.

A hegyek tényleg kegyetlenül elbánnak a hülyékkel, hogy most munkanéven idevegyük azokat is, akik csak a felelőtlenségi értelemben hülyék, egyébként simán lehetnek okosak. Csak elmennek a hegyekbe, szuper a hangulat, életük kalandja, végtelen a tér, itt lehet igazán kitolni a határainkat és nagyot villantani, és úgy egyáltalán, YOLO. De a hegymászás a kívülállók számára továbbra is félelmetes, majdnem annyira, mint mondjuk a közlekedésben a statisztikailag betonbiztos közlekedési eszköz, a repülő.

Sonny Barger örökbecsű, bár nem kevéssé demagóg analógiáját kiforgatva a hegymászás biztonságos, az igazán veszélyes a fürdőkád. Hiszen a statisztika szerint fürdőkádban sokkal többen halnak meg, mint a hegyekben. És tessék, mégis milyen sokan fürdenek! A fürdés önmagában nem is akkora baj; az teszi a fürdést életveszélyessé, hogy nem félünk tőle, pedig a félelem és az óvatosság jó barát, a hegyek között is vigyáz ránk.

(A bejegyzés alapjául Winkler Róbert Motorozni halálos című publicisztikája szolgált. Az eredeti cikket itt lehet elolvasni, érdemes.)