Történt pedig, hogy a nagy márciusi hóhelyzet idején összeültünk egy jó kis fröccsözgetésre az arcokkal. Szó szót, fröccs fröccsöt követett majd egy dramaturgiailag indokolt pillanatban Balázs kijelentette, hogy "most vagy soha"! Azaz vagy idén csinálja meg a Kinizsi100-at, vagy soha. Egyedül meg ugye csak nem engedhetem el, szóval ismét bekerült a látóterünkbe a Kinizsi100. (Na jó, annyi kiegészítés ide még kívánkozik, hogy Laca tavaly szépen csendben, különösebb felhajtás nélkül újra végigment rajta.) Ezúttal a felkészülést is dokumentálni tervezem, így ez a mostani poszt akár egy nagyobb sorozat első részének is tekinthető.

Balázs lendületének oka, hogy nemrégiben munkahelyet váltott: továbbra is firkászkodik, de már a honvédség égisze alatt; ennek ürügyén gyorsan el is zavarták egy gyorstalpaló bokorugró-tanfolyamra. A tanfolyam pont egy héttel a Kinizsi előtt fejeződik be, így barátunk formaidőzítése kiválónak lesz mondható.

A feladat tehát adott, ilyenformán komolyan kell vennem nekem is a felkészülést.

Tavaly ősszel már brahiból lefutottam egy Írott-kő35-öt, mindenféle előkészület nélkül. Kimentem Kőszegre, és elkezdtem futni; futottam, futottam, aztán amikor meredekebbre váltottak az emelkedők, akkor gyalogoltam, majd megint futottam egy kicsit. Az utolsó ellenőrzőpontnál azt hiszem megtapasztaltam a jelenséget, amit a hosszútávfutók maratoni falnak hívnak: olyannak éreztem a két lábam, mintha két betontuskó lett volna. Ha leguggoltam, fájt, ha felálltam, fájt, ha mozogtam, nagyon fájt, ha ültem, görcsölt - sehogy sem volt jó. Majdnem feladtam. Úgy emlékszem, végül azért mentem tovább, mert macerásabb lett volna Velemből visszabumlizni Kőszegre, mint gyalog. Jó 45 percen keresztül gyakorlatilag tyúklépésben csoszogtam, aztán valahogy kiengedtek az izmok a lábamban, a célban pedig már újra egész ruganyos lettem. Így a 33 kilométert 5 óra 15 alatt nyomtam le. Összességében tehát nem volt rossz az első randim a terepfutással.

Na szóval, ezen felbuzdulva az idei Kinizsire a felkészülés vezérmotívumának a terepfutást tűztem ki. Ennek első állomása volt a Káli30.

Káli30: Ábrahámhegytől Révfülöpig, (kis kacskaringóval) 29 km, 530-540 méter szintemelkedés, gyönyörű környezet a tanúhegyek karéjában, az előrejelzések alapján verőfényes késő tavaszi idő – igazi, őszinte, bő nyálas felszopás így a szezon elején.

Az őszi Írott-kő-futásomnak három nagy tanulsága volt:

- a túrabot a vízszintes részeken holtsúly, csak útban van és cipelni kell, viszont megéri a macerát, mert emelkedésnél és ereszkedésnél kiváló hasznát lehet venni, nemcsak gyalog, hanem futásnál is

- mindenképpen kell valami cucc, amivel a betonlábakat ki lehet küszöbölni (vagy legalább kitolni a falat)

- az eléhezés ellen elég pár szelet csoki (főszabály: ha már éhes vagy, elvesztél), az ellenőrzőpontokon úgyis mindig akad valami harapnivaló.

Ennek jegyében betáraztam pár Sport-szeletet némi Ca-Mg pezsgőtabletta társaságában, és ezzel le is tudtam az előkészületeket.

Mivel MBJ is jött (amíg én futkároztam, anyámmal bandáztak a Balaton-parton), egy közepesen késői rajttal kellett számolni, ami előrevetítette, hogy a déli hőség idején még bőven benne leszek az útban.

Gyors öltözést, egy villámgyors bemelegítést („Apa föjmejegítette a jábait”), végül egy csattanós pacsit („Ügyes jegyéj Apa, jó futást”) követően végül valamivel háromnegyed kilenc előtt már úton is voltam.

Az első pár km, amíg elértem az üzemi hőfokot, nem volt jó. Aztán bemelegedtem, elkezdtem élvezni, és mire megérkeztem a salföldi kolostorhoz, már minden a helyére került.

A kolostor után viszont elkavarodtam. Az itiner szerint a következő ellenőrzőpontig egy darabig a piros jelet kellett követni, majd a kéket, végül a zöldet Tóti-hegyre. Nos, én amint megláttam a kéket, azonmód rá is fordultam. Csak épp a másik irányba. Még örültem is, hogy egy kicsit végre lehet ereszkedni, így egész jó tempóban haladtam, de aztán gyanús lett, hogy eltűntek a túratársak. Hátraarc, némi káromkodás, és futás vissza az elágazásig. Nem tudom hogyan tudtam eltéveszteni, főleg, hogy az egyik fára egy bazi nagy „K” betűt is felpingáltak a jótét szervezők. Ha jól számoltam, a kitérő kb 1-1,5 km-be került. Hát, nem voltam maradéktalanul boldog.

Innentől a Tóti-hegyig nem volt gond (húúú, az a körpanoráma nagyon adja), gyors energiapótlás, aztán már jött is az egész túra egyik csúcspontja. Itt tényleg igaz, hogy az út a lényeg, nem a cél: keskeny ösvény (a zöld jelzésen), épp csak egy ember fér el rajta, gyönyörűen kacskaringózik az erdőben, kétoldalt bimbóznak a fák, az ágak között átszűrődik sejtelmesen a napfény, közben jó tempóban haladok, duzzadok az erőtől, legyőzhetetlennek érzem magam, ki tudnék futni a világ végéig és még egy kicsit azon is túl... Szomorúan konstatálom, hogy túl hamar vége ennek a szakasznak, de nem baj, a Tanúhegyek50 útvonala szintén erre jön. Alig várom.

Salföld, major: már kezd meleg lenni, frissítés, a pogácsát szkippelem, helyette pancsolás a nyomókútnál, majd irány Kékkút, a Checkpoint Charlie, azaz Kari bácsi kilátója.

Eredeti figura volt az öreg, aki egyszer is találkozott vele, az maradandó emlékeket őriz róla. A túrázók mindig szívesen látott jövevények voltak a szőlőjében; amilyen rossz bort csinált, annyira nagy szívvel kínálta, sőt, ha tehette, koccintott is mindenkivel (mondjuk neki utána nem kellett még kilométereket kutyagolnia), és valami elképesztő történetei voltak. Az egyik ilyen emlékezetes sztorija szerint Theodora császárnő, amikor jött nyaralni a nyári rezidenciájára a Káli-medencébe, egész udvartartása mellett még a házi delfinjeit is magával hozta.

Sajnos Kari bácsi már csak az örök borvidékről figyelheti kedvelt túrázóit, de a derék kőtengeresek őrzik az emlékét ezzel a túrával.

Innen a vízpalackozó üzemig könnyen eljutottam, és már túl is voltam a felén. Ekkor jött viszont a mélypont: keresztül kellett vágni a Káli-medencén. 10-12 km hosszú, monoton, lapos szakasz, árnyék nulla, szél nulla közeli, és az is inkább meleg, mint hűvös – tényleg visszaütött a késői indulás. Elővettem a zenét, de az is inkább csak bosszantott, mint segített. Fura, mert egyébként meg ha itthon a városban megyek el a szokásos körömre, nem is tudnám elképzelni a futást zene nélkül.  

Fejben is, fizikailag is elég jól leszívott ez a szakasz, tetejébe a lábaim kezdték a betonláb első tüneteit mutatni. Alig vártam már, hogy végre az állomáshoz, a sóstókáli templomromhoz érjek. Frissítettem, kicsit ücsörögtem, de muszáj volt továbbindulni, mert éreztem, hogy percről percre merevedek lefelé.

A túra előtt pár nappal láttam egy dokusorozatot a brit királyi tengerészgyalogosok kiképzéséről. Az volt az extra a filmben, hogy a rendező (Chris Terrill) is végigcsinálta az egész kiképzést és a záróvizsgát az újoncokkal. Az újoncok 17 és 24 év közti suhancok voltak, míg a tévés csávó 55 (!!!). A többnapos záróvizsga utolsó tétele egy menetgyakorlat, ahol a jelöltek lenyomnak 30 mérföldet terepen teljes menetfelszerelésben. Ez egészen pontosan 39 font súlyt jelent. Ezek a srácok tehát letolnak 45-48 km-t, 20 kg-os hátizsákkal, terepen. 8 órás szintidővel. Aki beér, megkapja az áhított zöld barettot. Mivel a tévés is becsülettel végigcsinálta mind a kiképzést, mind pedig a teszteket is, ő is megkapta a maga barettját, tiszteletbeli csizmanyakú lett. „So emotional…” mondta a célban, és könnyekben tört ki.

Hát én azzal biztattam magam, hogy ha ez az 55 éves fickó végig tudta csinálni a maga adagját, akkor én is képes vagyok végigcsinálni a magamét. Ezt mantrázgattam magamban, váltogatva a szokásos hexametereimmel és a gyerekversekkel. 

Igazán ennek Kővágóörs után volt jelentősége, amikor fel kellett kaptatni az utolsó emelkedőn a Fülöp-hegyre. Nagyon igaz, hogy egy ponton túl fejben dőlnek el a dolgok: ezen az emelkedőn a korábbiakkal ellentétben egyszer sem gyalogoltam bele, holott igény az lett volna rá. Ha vánszorogva is, de futólépésben értem a kilátóhoz. 

Innen már csak lefelé kellett menni, be Révfülöpre. Persze nem is én lettem volna, ha a faluban nem fordulok be nagy lendülettel egy zsákutcába. Ráadásul csak az utca végén vettem észre hogy zsákutca, így az ereszkedésbe csempésztem még néhány méternyi emelkedést a végére.

Végül 4 óra 25 perc bruttó idővel csekkoltam be a célban, és egyszerre hatalmas dózis endorfin szabadult fel bennem, jött a katarzis. Indulás előtt 4-4,5 órát terveztem, ezt éppen sikerült abszolválni. Jutalomként - miután sikerült tisztázni a pultos nénivel, hogy mi is az - beküldtem egy hosszúlépést, az jól fejbevert, kifeküdtem az árnyékba lihegni, és eközben masszívan begörcsölt a combom, de sehol máshol nem lettem volna szívesebben, mint ott és abban az állapotban. Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy szabadjára engedhessem a bennem duhajkodó érzéseket. Ebből a nagy duhajkodásból persze kívülről maximum csak annyi látszódhatott, hogy fekszik ott hanyatt félhalottan/félálomban egy fickó, akinek az arcán folynak a könnyei. „So emotional…”  

Tanulságok:

- Elfogyasztottam valami 4 liter folyadékot, de kevés volt.

- Csak 4 Ca-Mg pezsgőtablettát vittem magammal, és ez is kevésnek bizonyult. Úgy lehet számolni, hogy nagyjából minden fél liter vízhez kell egy ilyen tabi. Helyet nem foglal és el fog fogyni, annak ellenére, hogy  őrjítően rossz az íze.

- Anti-hosszútávfutó testalkatom ellenére sokat és kitartóan futni már tudok. Már csak egy fokkal jobban kéne tájékozódni (meg esetleg a sebességet lehet még növelni).

- Se vízhólyagot nem szereztem, se a lágyrészek nem dörzsölődtek ki.

- Összességében biztató a helyzet a Kinizsire nézve.

A felkészülés következő állomása a Kőszegi-hegységben lesz. Várom.