Ha a múltkori Káli30 volt a kapudrog, akkor az analógiát folytatva ez a menet kompromisszummentes, lebegős belövésnek ígérkezett. Annak ígérkezett, aztán nem az lett.
Az, hogy nem így történt, (kisebb) részben az időnek, (nagyobb) részben saját magamnak tudható be.
A túrának deklaráltan, már a nevébe is belefoglalva az a célja, hogy a hegység kevésbé ismert értékeit mutassa be: „A túra egyedülálló módon a hegység hét legismertebb turisztikai célpontjának (Kálvária, Hétforrás, Óház-tető, Stájer-házak, Hörmann-forrás, Írottkő és Szent-Vid érintése nélkül mutatja be a látnivalókat” [Az idézetek az itinerből származnak - hunquintil]. Ennek meg is örültem, mondván, részben olyan helyeken visz el, ahol még sosem jártam előtte, látok majd újdonságokat.
Igen ám, de azt is szilárdan feltettem magamban, hogy ezúttal 5 órán belülre fogok kerülni. A kitűzés ambiciózus, de nem lehetetlen, 33 km távolságról és 1000 méter szintkülönbségről lévén szó.
Persze ez a kettő jól kioltja egymást: ha az óra ellen megyek, akkor bizony bármennyire is nem jártam még azon a vidéken, nézelődni nincs idő. Én legalábbis ilyenkor jórészt befelé figyelek, meg maximum még a lábam elé.
Aztán rizikófaktornak ott volt még az is, hogy előző este E.-vel részt vettünk egy fergeteges Intim Torna Illegál koncerten. Legfőképp arra kellett vigyáznom, nehogy úgy járjak, mint a 2 évvel ezelőtti Őrség50 előtt; akkor szintén valami koncerten voltunk a túrát megelőző estén, aztán magán a túrán végül nem is tudtam elindulni, mert egyrészt a hasogató fejfájás miatt nem bírtam felkelni, másrészt ilyen spontán bulímiás rohamok törtek rám (No more drink, Lacikám!). Végül ügyesen vigyáztam magamra, így nem a pia miatt kellett aggódnom, hanem inkább az erőállapotom miatt. Ezek a srácok ugyanis szemérmetlenül jól csapatják a négynegyedet, így kábé a második számtól végigugrabugráltuk az egészet.
| A zenekar egyébként érdekes jelenség. Komplex audiovizuális élményt nyújtanak, ami a Tankcsapda és Schobert Norbi, illetve a cirkuszi bohócok és a cock-rock között húzott tengelyek mentén áll össze. Őrülten eklektikusak, de színpadon nagyon jól működnek. |
Ennek megfelelően szombat reggel épp csak egy kicsit kóvályogva, ám aggodalmasan tekintettem az előttem tornyosuló nap felé. Az a faramuci helyzet állt elő, hogy a Káli30 előtt azért paráztam egy kicsit, mert nem emlékeztem, milyen kemény is tud lenni egy ilyen futás, most meg azért, mert nagyon is jól emlékeztem. Meg esett is.
Az előzményekről ennyi elég is, egyébként, is, amint leadtam a nevezési lapot, a kétségek eltűntek. Onnantól már úgyis csak menni kell.
Menni kell, de gyakorlatilag az első kilométer után jöttek a problémák: az első szakasz az Ördögárokban vitt, de itt nem nagyon lehet futni. Az Ördögárok „a Kőszegi-hegység egyik leghosszabb, de főleg legmélyebb sziklás szurdoka a város közvetlen szomszédságában, melyben évtizedekkel ezelőtt még szekérút vezetett”. Kétségtelen, hogy „az üledékes kőzet eróziós pusztulása jól megfigyelhető itt”, de az szintén nem elhanyagolható, hogy az egykori szekérutat a derék kőszegiek manapság leginkább szemétlerakónak használják. A szanaszét szórt pillepalackok között a talaj jól fel volt ázva, és hab a tortán, hogy a jeles alkalomra kibontott zsír új túrabotjaim nem akartak működni, a nyitó-rögzítő szerkezettel volt gubanc. Ez nem tett valami jót a lelkiállapotomnak, már azon voltam, hogy az első adandó alkalommal kihajítom őket valami kukába (sőt, erős volt a kísértés, hogy az Ördögárok szeméthalmát egy pár alig használt túrabottal növeljem), de végül sikerült működésre bírnom őket.
A kanyonból kiérve aztán jobban lehetett haladni, és miután néhány percet molyoltam az útkereséssel, be is melegedtem, és a Szálasi-bunkerhez vezető ösvényt – amelyen észrevétlenül elhaladtam az óriás gesztenyefa mellett - már élveztem is az eső ellenére (a bunker amúgy a múlt évtizedben egy kínossá vált feltárási-felújítási ügy kapcsán forgott közszájon; jelenleg nem lehet látogatni).
Begyűjtöttem a pecsétet, majd nagy lendülettel elindultam – a rossz irányba. A pontőrök kiáltottak utánam. Piff, nesze neked tájékozódás…
Következő megálló: Tábor-hegy. Idáig, pontosabban a valamivel alatta fekvő nyeregig nem volt gond, ám itt a vállamra telepedett a kisördög. A tábor-hegyi ellenőrzőpontot az esőre, pontosabban az eső miatt a pontőrre való tekintettel ugyanis nem a csúcsra, hanem a nyeregbe telepítették (a nyeregig fel lehet jönni kocsival, és abban kucorgott a pontőr néni). Ilyenformán viszont a csúcs egy oda-vissza menet volt. Ráadásul jöttek fentről túratársak, akik mondták, hogy a pecsét már megvan, a csúcsra nem is muszáj felmenni. Erősen elfogott a kísértés engem is: Menjek fel? Menjek tovább? Végül azzal győztem meg magam, hogy tulajdonképpen én épp a Kinizsi100-ra edzek, így ha kihagyom a csúcsmenetet, kizárólag magamat csapom be. Végül nem is volt olyan messze az a csúcs, és a fel-és lemenet során egy-két helyről az undorító taknyos-felhős idő ellenére egész elfogadható panoráma nyílt. A kis győzelem is győzelem, főleg ha magam felett aratom, a vacillálással viszont jó 5-10 percet vesztettem.
Innen a Vörös-keresztig semmi extra, széles erdészeti úton mentünk, de utána be kellett váltani az erdőbe. Na ez ismét egy szép, élvezetes szakasz volt. Sajnos hamar vége lett, kiértem egy tarvágással súlyosbított gerincre. Ez több okból is szívás volt:
- Az erdészeti gépek masszívan összejárták az egészet, vaskos keréknyomokat hagyva maguk után, amikben szépen meg tudott ülni a víz
- Néhány fát csak kidöntöttek, de még nem dolgoztak fel; ezek hogy, hogy nem, ottmaradtak a túraösvény közepén. Igazi élmény volt a vizes ágak között az emberderék-vastagságú fatörzseken átmászni. (Ez persze a sebességemnek sem tett jót.)
- Nem voltak fák, amik tompították volna a gerincre zúduló északnyugati szelet. Kicsit meg is ijedtem: ha az izzadtságot meg az esőt nyakon öntjük egy kis csontig hatoló széllel, máris megvan a tuti tüdőgyulladás receptje.
A titkos bunkernél levő ponton aztán fontos információkat tudtam meg. Például hogy összesen 18-an indultunk a 30-as távon, de már néhányan az eső miatt átváltottak a 10 km-es távra, illetve hogy a legközelebbi vízvételi lehetőség a Hörmann-forrásnál van (amit egyébként az útvonal elkerül).
A családias létszám ellenére útközben többször találkoztam más túrázókkal: ők a hamahamás túlélőtúrán szívatták magukat.
| Titkos bunker: „helyi legenda szerint a Szálasi-bunkerrendszer része, azzal egyidős, mások szerint a II világháborút-t követően épült. Valójában a múlt század elején egy üdülő építéséhez kerestek vizet, ezért kutakat fúrtak, melyek kb. 30 méter mélyek, de vizet még ilyen mélyen sem találtak. […] Az 1940-es években Írottkő Üdülőtelep néven egy jelentős pihenőterületet terveztek kialakítani itt a Kendig-csúcs oldalában […], valamint Gyopáros elnevezéssel szálloda is épült volna.” A terveket persze a háború megtorpedózta, utána pedig jött az állami einstand. |
Pecsét, zsírosdeszka, indulás tovább. Egy-két helyen még majdnem elvitte a szél a sapkámat, aztán jött is a Hörmann-forrás. Biztos vízvételi lehetőség (erre szükségem is volt, mert csak egy egyliteres üveget vittem magammal), viszont mintegy 400 méter kitérő. Teljesen vállalható veszteség egy kis vízért cserébe.
Természetesen elkavarodtam, így a bolyongással itt is összehoztam jó 10 perc időveszteséget.
| Valószínűleg én vagyok az országban az egyetlen, aki a Hörmann-forrás közvetlen közelében képes eltévedni. De ezt még tudom fokozni: szinte teljesen biztos, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt háromból háromszor eljátssza. Márpedig az utóbbi három alkalomból, amikor itt jártam (a mostanit is beleszámítva), mindháromszor elkavarodtam kisebb-nagyobb mértékben. Különösen idegesítő, hogy ezt gyakorlatilag hazai pályán adom elő. Még szerencse, hogy a tájfutással soha az életben nem kacérkodtam… |
Az Asztal-kőig jelentős esemény nem volt, hacsak azt nem számítjuk, hogy itt nem tévedtem el. Az Apostolok fáját – a pontőr javaslatára – kihagytam, ahogy mindenki más is. Az eső miatt sáros-csúszós volt az oda-és visszaút. Egyébként azért így hívják, mert egy különleges bükkfáról van szó, aminek 12 törzse van.
A következő adandó alkalommal a nap folyamán kialakult rutint követve ismét rossz irányba fordultam, de szerencsére ez csak egy párhuzamos út a Kalapos-kő felé, ezúttal nincs időveszteség.
Kalapos-kőig szerencsésen elérek, lassan ugyan, de végig futva az emelkedőkön. 2 Sport-szelet be az arcba, aztán tovább Velem felé. Közvetlenül Velem előtt még tébláboltam egy kicsit a rend kedvéért, már nagyon nem akartam többet eltévedni, viszont cserébe az útkereséssel piszmogtam. Frusztráltan konstatáltam, hogy újabb 5 perc úszott el, mire észbekaptam, hol is vagyok.
Viszont az a szakasz, ami Velemtől a következő ellenőrzőpontig elvitt, kárpótolt sok mindenért. Először is egy patak völgyében, a patakot többször is keresztezve kellett felhatolni a piros jelzésig, majd innentől már végig a vadregényes piroson maradva jutottam el a Pogányokig – nagyon megérte a fáradságot. Volt egypár hely, ahol két oldalról teljesen belógtak az ágak, itt a levelekről korrekt hűsítő zuhany zúdult rám, de ezzel együtt is az egész nap egyik legszebb szakasza volt. Eddigre már beletörődtem a gondolatba, hogy nem fogok rekordidőt menni, így inkább élveztem a tájat, azt sem bántam, hogy néha bele kellett gyalogolni.
Az utolsó pont egy borospince volt. Az itiner azt írta, hogy itt egy apró meglepetés vár, ami mi más lett volna, mint egy pohár bor. Mivel még vezetnem kellett, ezt köszönettel visszautasítottam, viszont megtudtam, hogy a veszteségek ellenére, ha 5 órán belüli időre már nem is, de arra még van esélyem, hogy kerek 5 órás időt fussak.
A lábaim jó állapotban voltak (úgy tűnik, a Ca-Mg pezsgőtabik tényleg működnek), így a célig egész jó tempót mentem. Ebben sokat segített, hogy innen gyakorlatilag már csak lefelé vagy maximum vízszintben kellett menni, és itt kivételesen már nem tévedtem el. Végül tényleg sikerült beérnem pontosan 5 óra alatt. Megkaptam a kitűzőt, az oklevelet, lerogytam egy székre, és ekkor a normál menetrend szerint megérkezett a katartikus endorfin-löket. Eufórikus állapotban elküldtem a szokásos fennhéjázó, kivagyiskodó sms-eimet a srácoknak, majd még egy kicsit csendben ünnepeltem magamban.
Ha ezt a menetet tényleg edzésnek fogom fel, akkor elégedett lehetek (és közvetlenül a beérkezés után az is voltam): az erőállapotom és az állóképességem rendben levőnek tűnik. Szar körülmények között, a tévelygésekkel együtt is sikerült 5 óra alatt lenyomnom a távot, ami hosszabb is volt, mint a Káli30, és szintkülönbség is több volt benne. Ha nem gyűjtök be valami sérülést, akkor a Kinizsi100-on az állóképességemmel már talán nem lesz nagy baj.
Ami miatt így utólag, már hideg fejjel végiggondolva kicsit mégis rossz a szám íze, az az összesen elherdált fél órányi idő (amiért kizárólag saját hülyeségemet okolhatom), illetve az a szélvédőmön vigyorgó mikuláscsomag, amivel Kőszeg városa honorálta a teljesítményemet…
