Ki is néztünk két szimpatikus bivakot, és egy gyors fejszámolás után azt az eredményt kaptuk, hogy ezek segítségével ki tudjuk bekkelni a hetet. Egyetlen icipici bökkenő volt csak: az egyik kunyhó pont a Vrata-völgy (innen vitt fel a tervezett utunk a Triglavra) ellentétes oldalán levő hegy derekán van. Ezt a hegyet úgy hívják, hogy Skrlatica (aki tízszer kimondja egymás után, annak vendége lehetek egy sörre), és történetesen Szlovénia második (és a Júliai-Alpok harmadik) legmagasabb csúcsa. A neve egyébként magyarul azt jelenti: Skarlátocska (hogy ez mennyivel könnyebb így, mint szlovénül!).

 

Tartja magát egy mondás, miszerint ha a Triglav a Júliai-Alpok királya, akkor a Skarltica Skrlatica az ő királynője. A topográfia valahogy így néz ki, balról jobbra haladva: Triglav (2863), Vrata völgy (1015), Sklartica Skrlatica (2740). Hát, ha harc, legyen harc, ha már így alakult, akkor legyen meg egy kosszal két trófea...

 

Azt sütöttük ki végül, hogy 2 napot elleszünk a Skrlaticán (sokáig éljen a mássalhangzó-torlódás), aztán a maradék időt meg végre a Triglavon töltjük. Ez a 2 napos ablak azért volt fontos, mert fenn a Skrlaticán nemigen van víznyerőhely, cipelni kell a fejadagot. 3 liter per fő per nap – ebből a főzést, az ivást és a mosakodást is meg kell oldani. Ez a 6 liter víz pont az a mennyiség, ami cipelni sok (főleg hogy sört is vittünk magunkkal, de erről egy kicsivel később lesz majd szó), minden másra viszont kevés, még akkor is, ha hozzávesszük, hogy ilyenkor a mosakodás természetesen zárójelbe kerül.

 

Ebben megnyugodva útra keltünk és a szokásos parkolós szüttyögés után elindultunk felfelé. Igen, már régen visszafele kéne jönnünk…

 

A szemközti hegyoldalon a felhők nagyon masszívak, nagyon vízszintesek és nagyon magasan voltak, így csak kicsit aggódtunk miattuk. Nos, jobban kellett volna: valóban nagyon masszívak és nagyon vízszintesek voltak, de egyáltalán nem voltak annyira magasan. Meg is kaptuk a magunkét: szerencsére dörgés-villámlás nem volt, csak eső, viszont az vízszintesen esett. Szempillantás alatt ocsmányul átáztunk - ahogy a képen is látszik, a kabáton egyedül ott maradtak száraz foltok, ahol a hátizsák derékhevedere eltakarta az eső elől, de ezeken a foltokon meg belülről fürödtünk, az izzadtság miatt. És bizony hideg volt. Ebben mondjuk az is közrejátszott, hogy elég könnyelműen voltunk öltözve (én például nem impregnáltam le a kabátomat a Tátra óta). A gondolataink kimondva-kimondatlanul egy vezérmotívum körül forogtak: „'sszameg, a Tátrában nem volt még elég ebből!?!?!?!?!?!”; illetve: "Bakker, mi ezt az egészet elvileg szórakozásból csináljuk...". Egy helyen majdnem elvétettük az utat is, nem csoda hát, hogy amikor felbukkant a kis bádogkunyhó, a IV-es bivak, erősen megkönnyebbültünk.

 

Éhes voltam, szomjas voltam, de mindenekelőtt nagyon-nagyon fáztam. Óriási nejlonzacskó-zörgések közepette (hegyi szabály: a száraz cucc ára a fülsértően zörgős nejlonzacskó) előtúrtam a hálózsákom, plusz még magamra kaptam az összes szabad pokrócot, és összegömbölyödtem az egyik sarokban. Nem akartam én aludni, csak éppen át akartam melegedni – és ebbéli igyekezetemben természetesen jótékony álomba merültem.

 

Balázs sokkal előrelátóbban öltözött fel, mint én, ennélfogva sokkal kevésbé volt elcsigázva. Fizikailag. Pszichésen őt is megviselte, hogy a két héttel korábbi csúfos tátrai téma után ismét beleszaladtunk egy nagy pofonba. És valószínűleg az sem esett neki jól, hogy én egyből bealudtam. Ücsörgött tehát egy padon, és amíg én odabent a lóbőrt húztam, odakint meg az eső dobolt a bádogon, ő meggyőzte magát, hogy ez az eső már nem fog elállni, a hegymászásnak itt a vége, szépen fogjuk magunkat és amint a látási viszonyok engedik, lezúzunk a hegyről és meg sem állunk a szlovén/horvát tengerpartig. Ha pedig így áll a helyzet, akkor a Cerbona-szeletekre sem lesz szükségünk (pontosan ki volt számítva, hogy fejenként és naponta mennyi jut belőlük)… Így esett, hogy nagy elkeseredésében Micimackó módjára szépen, akkurátusan, pár darab kivételével az összeset betolta az arcába.

 

 

Aztán valahogy én is létrejöttem, az eső is elállt, és akkor végre szárazon és meleg ruhában, nekiálltunk főzni.

 

 

Közben szállingóztak felfelé emberek, és kiderült, hogy mi az időjárásnak pont a legfincsibb részébe nyaltunk bele: ha két órával korábban, vagy két órával később indulunk, szárazon érünk fel. A "mi lett volna, ha" persze történelmietlen felfogás. Így jártunk és kész.

 

Viszont főzés közben azon kaptuk magunkat, hogy átlátunk a szemközti hegyre. A Triglavra, pontosabban a Triglav palástján a Kredarica-házra. Sőt, a szemközti oldalon varázslatos fényviszonyokat teremtett a naplemente, a bivakház melletti masszív tömb, a Stenar pedig úgy nézett ki, mint egy éppen kitörni készülő vulkán.

 

Na várjunk csak, hát ez nem azt jelenti, hogy elkezdtek felszakadozni a felhők?