Az én kis Dachstein-szappanoperám legutóbb 2-0-ás állásnál maradt abba - a hegy javára. 
Eddigre viszont már becsületbeli ügyként fogtam fel a dolgot (nekem ez a hegy kell!), így nem is volt kérdés, hogy záros határidőn belül vissza fogok térni. Ugyanabban az évben (2007), szeptember elején tértünk vissza harmadjára. Vajon ezúttal sikerült? Hajtás után kiderül. (Vigyázat, hosszú!)
Akkortájt egész jó lendületben voltunk, pár héttel előtte begyűjtöttünk néhány könnyű négyezrest a Monte Rosa púpjain, ezt a szeptemberi túrát levezetésnek szántuk. Hát, ami azt illeti, levezetésnek kicsit erős lett.
Jelentős erővel képviseltettük magunkat a hegyen: heten voltunk. 
Nagyon ritkán fordul elő, de most valahogy majdnem mindenki ráért azon a hétvégén, akinek csak szóltam, hogy menni készülök. Az endorfinos arcokon (Laca, Balázs, E., jómagam) kívül jött még Atis és Béla (velük néhányszor már csatangoltunk közösen, ráadásul Béla ugyanolyan rögeszmésen meg akarta végre már mászni ezt, mint én), illetve Laura (neki ez volt az első magas hegye).
Az hiszem az volt a terv, hogy a Johann-on megyünk fel, aztán utána meglátjuk.
A menet a szokásos: péntek esti/éjszakai utazás, meló utáni indulással. Két kocsival mentünk, Atis, Laura és Béla el tudtak indulni időben. Balázsnak és Lacának BP-ről előbb Szombathelyre kellett jönnie. Balázs természetesen nem tudott időben elszakadni a munkahelyéről (vagy otthon felejtett valami fontosat és vissza kellett menni érte), emiatt pont elkapták a délutáni csúcsot, emiatt öreg este lett mire megérkeztek, és emiatt aztán késő éjjel utaztunk.
Sajnos az előrejelzések nem voltak rózsásak, nem ígértek túl jó időt. Sőt, mintha valahol azt is írták volna, hogy esett némi hó. Mindegy, eldöntöttük, megyünk!
Szóval, mint említettem, Atisék időben érkeztek, találtak is egy eldugott helyet, ahol feldobhatták a sátrukat. 
Nekünk hajnal 1-2 körül nem sok kedvünk volt már a helykereséssel pöcsölni, és a masszív köd és szél szintén nem erre biztatott. Végül a srácoknak felállítottuk a sátrat a kocsi mellett (a zsinórokat a kordonokhoz kellett kikötözni, nehogy a szél elfújja őket sátrastól), mi meg E.-vel elvackoltuk magunkat a csomagtartóban. Pihentetőnek nem nevezném tehát az éjszakát, de legalább ellentmondást nem tűrő ébresztésben volt részünk: a felvonó egyik korán érkező alkalmazottja méltatlankodó „Aufsteigen! Das ist ja ein Parkplatz, kein Campingplatz!” felkiáltással jelezte tapintatosan, mennyire nem tetszik neki, hogy ilyen arcátlanul semmibe vettük a feketézésre vonatkozó tilalmat. Méltatlankodásához valószínűleg nagyban hozzájárult az a tény is, hogy míg Atisék diszkréten a parkoló sarkába dugták az autójukat, addig mi az éji homályban a parkoló kellős közepét gondoltuk sátorverésre egyedül alkalmas helynek, és hát a kordonokat is átrendeztük egy kicsit.
A feketézéssel amúgy is vigyázni kell ott: ha az ember a parkolóban alszik, a mogorva alkalmazottak kellemetlen perceket okoznak. 
A parkoló körül viszont mindenhol tehénlegelő van. A nyilvánvaló veszélyeken kívül (könnyen megeshet hogy egy nagy kupac közepesen friss tehénszar tetejére verődik fel a sötétben a sátor) egy-egy kíváncsibb természetű kérődző is fergeteges pillanatokat tud szerezni.
Idővel Atisék is előkerültek, nagy nehezen összeszedelőzködtünk, és megállapítottuk, hogy a köd kisebb lett, bár a hó némi aggodalomra adott okot.
„Legalább a Südwandhüttéig menjünk el, onnan úgyis jobban látszik az út!” felkiáltással elindultunk. A hüttéig volt némi hó az ösvényen, de nem tűnt túl vészesnek, kicsit kezdtünk bizakodni.
A Südwandhüttétől valóban jó kilátás nyílt a déli falra, és kiderült, hogy az a némi hó az inkább sok hó. Konkrétan a nyári utunk (a fal aljában) teljesen be volt havazva, akárcsak a Johann.
Na most egy D/E nehézségi fokozatú klettersteigútnál (ahol egy A-tól E-ig terjedő skála jelzi a nehézségi szinteket, és az E a skála hárdkór vége) egy teljesen behavazott fal nem jó előjel.
Lepakolás, tanácskozás (=hüttébe be, tea-pálinka-kaja). Az egyértelmű volt, hogy a klettersteiget meg sem próbáljuk. Viszont a kisördög azért piszkált minket (kivéve talán Balázst), és hát van egy út a felvonó alatt is…
Amúgy nyáron ezt szokták lejöveti útnak használni azok, akik a klettersteigen mennek fel és lefelé is gyalogszerrel akarnak jönni.
"No jó, hát nézzük meg, aztán ha nagyon gáz, még mindig visszafordulhatunk."
Megnéztük. Az eleje nem volt gáz, így hát továbbmentünk.
Aztán később egy kicsit volt gáz, de még mindig úgy gondoltuk, hogy lehet tovább menni.
(Balázs: „Gyerekek, biztos hogy akarjuk mi ezt?”) Itt azért már korábbi lavinák nyomain mentünk felfelé, és azzal nyugtattuk magunkat, hogy az a hó, ami így akart lejönni, már úgyis lejött. Útjelzést persze a hó miatt nem nagyon láttunk, de a ködréteg épp annyira kitisztult a fejünk felett, hogy a felvonó sodronya mutatta a körülbelüli irányt.
Darabidő múltán aztán már nagyon-nagyon-nagyon gáz volt, de akkor meg már úgy gondoltuk, hogy hamarabb kiérünk felfelé, mint lefelé. (Balázs: „Szerintem mégis inkább jobb lenne most azonnal visszafordulni…”)
Aztán amikor helyenként combig-derékig beleszakadva a hóba túljutottunk az első meredekebb hólejtőn (a rosseb tudja, milyen meredek volt valójában, de mi olyan 60 fokosnak éreztük), tudatosult bennünk, hogy ugyanitt már nem tudunk/akarunk/merünk visszaereszkedni, tehát csak fölfelé jutunk ki a falból. Ez a kellemes gondolat aztán biztosította a nap hátralevő részére a megfelelő adrenalinszintet.
Az, hogy ennyire para volt az út, azért nagyrészt a saját felelőtlenségünk eredménye. Nem volt ugyanis elég felszerelésünk: hetünkre jutott 3 pár hágóvas, talán 6 jégcsákány, néhány rövidebb kötéldarab, meg pár túrabot. És akkor ugye ott volt még az is, hogy - bár mi sem vagyunk tapasztalt vén hegyi medvék - egyikünk teljesen új volt a hegyek világában. Hmmm...
Végül két partira oszlottunk. Mindkét partiban az első emberen volt teljes cucc, a többiek meg osztozkodtak a maradékon, erősen bíztak az első emberekben, és remélték a legjobbakat. A legszebb az volt, amikor ebben a felállásban egy ugyanolyan 60 fokos süppedős-csúszós hólejtőt nem felfelé, hanem keresztben kellett abszolválni. (Talán látszik a képen, hogy egy kicsúszásnál itt elég nagyot lehetett volna esni.)
Az út utolsó szakaszán belecsatlakoztunk valamelyik klettersteigbe, amelyik a felvonó alatt megy. Ez azért volt jó, mert a fix pontokba tudtuk rögzíteni magunkat, és ez nem csekély mértékben emelte komfortfokozatunkat. Ettől függetlenül egy behavazott klettersteigúton felfelé mászni nem kimondottan az az időtöltés, amit kellemes hétvégi túra gyanánt elképzel magának az ember.
Aztán egyszercsak vége lett a meredek résznek, felértünk a felvonóhoz. A megkönnyebbülés leírhatatlan volt. (Balázs, még mindig remegő kézzel, de már – hosszú-hosszú órák óta az első – cigarettával a szája sarkában: „Gyerekek [ide egy tetszőleges cifra káromkodás kívánkozik], én már az elején megmondtam…”)
Innen már viszonylag hamar elértünk a Seethalerhüttéig – kicsit kevesebb látszott belőle, mint nyáron, amikor utoljára arra jártunk. A hütte egyébként nagyon pici, tizenpár férőhelyes, de elég nagy terasza van (ami most persze teljesen hó alatt volt). Látszik, hogy a felvonós turisták kiszolgálására húzódtak rá. 
Bekúsztunk, elvackoltuk magunkat, és ahogy körbejárt a laposüveg és teleaggattuk az egész házat az átázott cuccainkkal, végre azt is bevallhattuk magunknak, hogy az a helikopter, ami egész végig ott körözött a környéken, valószínűleg az várta, hogy kell-e menteni, avagy sem.
A másnap reggel ígéretesnek indult, látszott a napkelte, semmi köd. Viszont hideg éjszaka volt, a hó felszíne jó keményre volt fagyva. Elindultunk felfelé, de a kemény hó miatt csak annak volt esélye továbbmenni, akinek volt hágóvasa. Ők hárman (Laca, Atis, Béla) el is indultak, mi meg maradtunk lent, gyakoroltuk a kicsúszást (annak tudatában, hogy semmi komoly következménye nincs, ha esetleg nem sikerül megfogni a csúszást, ez rettentő jó mulatság), fényképezkedtünk, élveztük az időt.
Aztán egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a felkelő nap melege megpuhította a hó felszínét, és már stabilabban lehet rajta lépkedni, hágóvas nélkül sem csúszik. Elindultam a srácok nyomain, viszonylag hamar utol is értem őket, épp a csúcs felé menő klettersteignél tanakodtak. Szép hely volt, szó se róla, ahogy ott olvadtak a jégcsapok a verőfényben, meg a panoráma, de az út durván le volt jegesedve.
Bevettek engem is a kötélbe, aztán rápróbáltunk. Rögtön egy tükörjeges függőleges felszökéssel indultunk – komoly légmunkával (én legalábbis annak éreztem) felküzdöttem magam a tetejére, de közben tiszta barna lett a lábam szára. Pár méterrel később aztán a drótkötél teljesen eltűnt a hó alatt, így egy nagyon-nagyon meredek hólejtőn kellet volna traverzozni. Fájó szívvel, de egyöntetűen mondtuk azt, hogy köszönjük szépen, ilyenformán ezt már nem erőltetnénk tovább, főleg, hogy onnan még elég messze volt a csúcs. Visszaereszkedtünk a többiekhez, aztán – immár a felvonó közbeiktatásával – lementünk az alaptáborba.
Az eddigi három közül ez volt a legbevállalósabb próbálkozás, de egyben ez volt a legígéretesebb is. Itt jutottam el a legközelebb a csúcshoz, de figyelembe véve a tapasztalatainkat meg az erősen foghíjas felszerelésünket, semmi esélyünk nem volt felérni (na jó, talán Atisnak lett volna). Bónusznak a végére itt balra pirossal látható, hogy hol küzdöttük fel magunkat.
Az eredmény tehát: Dachstein – Gergő: 3-0
