A Triglav-saga folytatódik! Elérkeztünk a befejező epizódhoz, amikor is az előző részek megpróbáltatásainak megkoronázásaképpen neki fogunk veselkedni a Triglavnak, majd hazamegyünk. Hogy a kettő között mi történt, arról hajtás után lehet olvasni, az előzményekről pedig szépen sorjában itt, itt, itt, és itt.
Ugyancsak tiszta időre virradtunk (a szokásos, giccsbe hajló napkeltével), így hát nem volt megállás, összecuccoltunk, és azon melegében el is indultunk. 
Szállásunkról – néhány drótos szakasz közbeiktatásával - viszonylag hamar átértünk a Kredarica-házhoz (Triglavski Dom na Kredarici - 2515), ahol megfrüstüköltünk. A ház közvetlenül a hegy tövénél, a Kredarica-fennsíkon van, innen már csak egy nagy felszökés, és a csúcson áll az ember. Reggeli közben testközelből tapasztaltuk meg, milyen az, amikor a szlovének komolyan veszik, hogy az életben legalább egyszer fel kell menniük a Triglavra. Sokan voltak, gyerekektől (nekik valószínűleg az első útjuk volt) kezdve az egészen idősekig (gyaníthatóan ők már többedszerre jöttek).
A kötelező körök (fickósan mosolygós közös kép, háttérben a csúccsal) 
és Balázs szokásos reggeli wellness-programja (kávé-cigi-purgálás) után - kicsit elbizonytalanodtunk. Balázs továbbra sem volt meggyőződve róla, hogy akarja-e ezt a második csúcsot (főleg a nagy tömegben), és valahogy belőlem is elmúlt az elszántság. A tömeg, a lábam (a trombózis miatt még mindig gumiharisnyát kellett hordanom), és a tudat, hogy ilyen magasan még nem jártam előtte, mind összeadódtak, és ebben a pillanatnyi megingásban csúcsosodtak ki.
Persze végül győzött az a megfontolás, hogy ha már idáig eljöttünk, ne menjünk úgy haza, hogy esélyt sem adtunk magunknak, így hát ha kicsit szorongva is, de elindultunk. Akarom mondani beálltunk a sorba. Az utolsó 300 méter szintkülönbségen az út már végig sodronyokkal és vasrudakkal van biztosítva. Ezek vitán felül segítenek a mászásban, viszont ekkora tömegnél gyakorlatilag egyetlen, nagyon-nagyon hosszú szűk keresztmetszetként viselkednek – és nem igazán van alternatív útvonal (= előzési lehetőség). Már benne voltunk az útban, amikor a sziklára kiülve komplett, 10-15 fős csoportokat engedtünk el (legalább volt idő fényképezni), de volt, aki például - igaz, hogy a másik oldalról indulva - a kutyáival együtt jött.
Az lett volna az igazán megalázó, ha kutyástul jön fel a csúcsig (Balázs az arckifejezése alapján éppen valami hasonlón agyalhatott), de szerencsére a csúcs előtti keskeny gerincre már nem akarta felhozni őket, így a kutyák ki lettek kötve, emberünk pedig magánosan ért el a csúcsra. A vasalt út másik nagy hátránya, hogy vihar esetén villámhárítóvá válik, az álmoskönyvek szerint pedig nem kecsegtet túl jó kilátásokkal dühöngő viharban a villámhárítón csimpaszkodni; erre a halálos villámcsapások áldozatainak emelt emléktáblák lépten-nyomon fel is hívták a figyelmet. (Például az egyik pont látható a kutyás képen is.)
Ezzel együtt nagyon szép útvonal; talán a legjobb rész az előbb említett 15-20 méter hosszú keskeny gerinc. Nos, ez tényleg keskeny: fél méternél nem hiszem hogy szélesebb lenne, és mindkét oldalon ott a pár száz méteres mélység. Hmmmmm, fincsi. Aztán már ott is álltunk a csúcson. Itt nem kereszt van, hanem egy rakétaformájú kis kerek bódé.(Ezt a hülyegyereksapkát az idők során sajnos valahol elveszítettem. Pedig de jó kis sapka volt!)
A bódé elsődleges célja az volt, hogy fennen 
hirdesse a szlovén nép fennhatóságát a Triglav felett. 1895-ben emelték – ha meggondoljuk, hogy ekkoriban élte virágkorát a nemzetek és nemzetállamok eszméje, mindjárt jobban érthető a törekvés. Érdekes módon a másodlagos célja az, hogy menedékül szolgáljon a viharban fent rekedteknek (gondolom, afféle Faraday-kalitkaként működhet, de nem szeretném a gyakorlatban is kipróbálni). Annak idején 6 ember egy egész héten keresztül cipelte fel a hátán az építőanyagot 20 kg-os egységcsomagokra bontva (RISZPEKT!), hogy aztán az építőmester (és 4 segédje) végül 5 óra alatt összeállítsa. Azóta ott áll. 1990 óta szlovén történelmi és kultúrtörténeti emlékhely.
hirdesse a szlovén nép fennhatóságát a Triglav felett. 1895-ben emelték – ha meggondoljuk, hogy ekkoriban élte virágkorát a nemzetek és nemzetállamok eszméje, mindjárt jobban érthető a törekvés. Érdekes módon a másodlagos célja az, hogy menedékül szolgáljon a viharban fent rekedteknek (gondolom, afféle Faraday-kalitkaként működhet, de nem szeretném a gyakorlatban is kipróbálni). Annak idején 6 ember egy egész héten keresztül cipelte fel a hátán az építőanyagot 20 kg-os egységcsomagokra bontva (RISZPEKT!), hogy aztán az építőmester (és 4 segédje) végül 5 óra alatt összeállítsa. Azóta ott áll. 1990 óta szlovén történelmi és kultúrtörténeti emlékhely. (Innen loptam kölcsönöztem az infót.)
Gyors fényképezkedés, (gondolatban) megettük a Cerbonákat, elmorzsoltunk magunkban néhány szentimentális gondolatot, aztán ennyi, elég nagy huzat volt fent, egy felhő is beúszott körénk, és onnantól nem nagyon láttunk semmit. Olyannyira nem, hogy a lefelé vezető utat el is tévesztettük.
Hát igen, mindig lefelé történik a baj. Az Írott-kőn viszont inkább a saját hülyeségünk miatt csesztük el, itt meg azért a köd erősen bejátszott. Valószínűleg a Skrlaticáról is azért nem keveredtünk el lefelé jövet, mert ott egyszerűen nem volt rá lehetőség, ugyanaz volt a fel-és lemenet. Ezzel szemben a Triglavról négy irányba is el lehet indulni lefelé.
A rövidebb és a lehetőségekhez képest a legkönnyebb úton szerettünk volna lejutni, direktben a Dolic-hágónál levő házhoz. Ehhez képest egy nehezebb (és persze hosszabb) útra sikerült rákeveredni (szerencsére azért nem a Bamberg útba tévedtünk bele), de ez már csak akkor derült ki, amikor bőven benne voltunk és már nem volt érdemes visszafordulni.
Hüvelykujjszabályként leszögezhetjük, hogy az igazán izgalmas szakaszokon soha nem készül fotó. Az igazán izgalmas szakaszokon a fényképezős ember is el van foglalva, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy fotózzon. Ezt ott megtetéztük azzal, hogy a fényképezőgépünk elemeit lemerítettük. Szerencsére volt nálunk tartalék elem – lent a kocsiban. Pontosan ott, ahol a legnagyobb hasznát vettük.
Igazán akkor kezdtünk el gyanakodni, amikor megjelentek a drótkötelek. A térképen erről nem volt szó... Nagy hátizsákokkal némileg körülményes az ilyen helyeken ereszkedni, így hát nagyon megfontoltan haladtunk. Balázs volt az ék, én mentem utána.
Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy elölről, a ködből folyamatos szentségelés szűrődik felfelé.
Főleg az volt a gáz, hogy a köd miatt nem láttuk a végét, és így minden kanyar előtt reménykedtünk benne, hogy nem lesz már több drótos szakasz. Mit mondjak, sok csalódást éltünk meg abban a fél órában. 
Végül azért csak leértünk az egyik (egy másik) házhoz, ahol már ráfordultunk a helyes útra.
Végül azért csak leértünk az egyik (egy másik) házhoz, ahol már ráfordultunk a helyes útra.Szerencsére a szlovén útkarbantartók logikusan és nagyon sűrűn festenek jelzéseket, így ha egy út egyszer már megvan, nehéz eltéveszteni, még ködben is. A ködre jellemző, hogy amikor végre valóban megérkeztünk a Dolic-házhoz, már nagyon régóta hallottuk az ottaniak hangját, de magát a házat csak akkor láttuk meg, amikor odaértünk a tornácra. Ha az út nem direktben visz rá a házra, hanem mondjuk 20 méterrel arrébb, simán elmegyünk mellette.
Tulajdonképpen itt érkezett el az a pont, amikor fellélegezhettünk és elkezdhettünk örülni: megmásztuk a Triglavot és le is jöttünk róla épségben, méghozzá egy elég gecó szakaszon. Eljött hát az ideje, hogy a maradék magunkkal cipelt sört is megpattintsuk.
Innen a Luknja-hágón keresztül lehet visszajutni a Vrata-völgybe. A Dolic 2164 méteren van, a Luknja 1758-on: ez már csak egy egyszerű lejtős gyalogút. Gondoltuk naivan. A gyalogösvény stimmelt, és tulajdonképpen a lefelé irány is – egy darabig. Végeláthatatlan (legalábbis annak tűnő) szerpentinbe torkollik ugyanis a dolog, és, hogy ne legyen annyira egyszerű az élet, levisz úgy 1500 méter környékére. Ez az 1758 méteres szintvonalnál sokkal, de sokkal lejjebb van. Annyira már nem voltunk vidámak, de hát ez van, ha fel kell menni, hát fel kell menni.
Ezen a szakaszon már felőlem is szűrődhettek bizonyos keresetlen szavak az útépítők felmenőiről Balázs irányába.
Aztán amikor felértünk a hágó tetejére, felkerült a pont az i-re: a túlsó oldalon az út egy csúszós-köves omladéklejtőn vitt keresztül. Lépsz fél métert és csúszol kettőt. Hááááát, itt már minden diszkréciót sutba dobva fennhangon (és kórusban) anyáztunk.
Igazi megváltás volt, amikor végre leértünk a normális erdei útra, és nem sokkal később meg is érkeztünk a bivakba (Bivak pod Luknjo). Már volt ott két srác. Ők a Glocknerről jöttek át ide, hogy levezetésképp megmásszák a Triglavot is. Hmm...
Valamit gyorsan belapátoltunk, aztán bezuhantunk aludni. 
A bivaktól viszont már tényleg egy egyszerű gyalogút visz le a parkolóba, a karabiner és az Aljazsev-ház érintésével. Másnap reggel hamar le is értünk a kocsihoz, majd a lefelé csorgás közben még megálltunk megnézni a Pericnik-vízesést. Kitérőt nem kell tenni hozzá, szintén a Vrata-völgyben van, és az a fő nevezetessége, hogy többszintes, illetve hogy a víz úgy vájta ki a sziklát, hogy frankón be lehet menni a vízesés mögé. Szép nagyon, és az autóóútról kb. 50 méter szintkülönbséggel elérhető.
Balázs azonban időközben elhatározta, hogy ezen a túrán ő felfelé többet már egy centimétert sem hajlandó megtenni, így amíg én a vízesésnél élvezkedtem, ő lent maradt a kocsinál és főzött. Aznap délben tehát ismét áldoztunk a hegyi gasztronómia oltárán: konzerv-csilisbabot ettünk, ötnapos kenyérrel. Isteni finom volt.
A bivaktól viszont már tényleg egy egyszerű gyalogút visz le a parkolóba, a karabiner és az Aljazsev-ház érintésével. Másnap reggel hamar le is értünk a kocsihoz, majd a lefelé csorgás közben még megálltunk megnézni a Pericnik-vízesést. Kitérőt nem kell tenni hozzá, szintén a Vrata-völgyben van, és az a fő nevezetessége, hogy többszintes, illetve hogy a víz úgy vájta ki a sziklát, hogy frankón be lehet menni a vízesés mögé. Szép nagyon, és az autóóútról kb. 50 méter szintkülönbséggel elérhető. Balázs azonban időközben elhatározta, hogy ezen a túrán ő felfelé többet már egy centimétert sem hajlandó megtenni, így amíg én a vízesésnél élvezkedtem, ő lent maradt a kocsinál és főzött. Aznap délben tehát ismét áldoztunk a hegyi gasztronómia oltárán: konzerv-csilisbabot ettünk, ötnapos kenyérrel. Isteni finom volt.Hazafelé aztán még beugrottunk Jesenicébe (ez a legközelebbi nagyobb település), és szerencsére találtunk egy könyvesboltot, ahol az utolsó félretett tolárjaimon sikerült is megvenni az eláztatott könyv helyett egy vadonatújat. Így ezt a nyitott kérdést is megnyugtatóan rendeztük.
Megjegyzem, a könyvet itthon sikerült kiszárítani, és kifogástalanul működik azóta is, számos túrához ebből merítettünk ötletet.
Összességében úgy hiszem, ebből a kalandból a lehetőségeinkhez mérten kihoztuk a maximumot. Nekem új magassági rekord volt - Balázs már járt előtte 3000 felett, az Etnán. Az öt nap alatt az összes szintemelkedésünk olyan 3600 méter lehetett, nagyjából ugyanennyit ereszkedtünk is, és igaznak bizonyult a mondás, miszerint szorult helyzet csiszolja az elmét: takarékossági okokból a tervezett egy csúcs helyett kettőt másztunk meg, és mindjárt Szlovénia két legmagasabb csúcsát. Megérte.
Ja, és az előző nap nagy türelemmel gyűjtött vizünkből maradt egy üveggel. Kicsit átvette a pillepalackból a műanyagízt, meg a hazaúton a kocsiban meleg lett, mint a húgy, de mégis: valódi forrásvíz volt - 2000 méter magasról...
(VÉGE)
