A legutóbbi bejegyzésből kiderült, hogy doktor Zsigmondy mennyire jó arc volt. A mostaniból reményeim szerint kiderül, hogy milyen volt a nevét viselő hegy környékén csatangolni. Vagy legalábbis eljutni odáig...
Indulás előtt az ilyenkor szokásos kört lefutottuk (azaz MBJ-t lepasszoltuk anyámékhoz), de az indulás előestéje mégis tartogatott némi parát: egyrészt Eszterince benyalt valami betegséget, és a túrán való részvétele abszolút bizonytalanná vált, másrészt pedig a konyhánkban elkezdtek rajzani a szárnyashangyák. Így Ákos barátunk arra érkezett, hogy porszívóval és hangyaporral felszerelkezve totális háborút vívunk a szárnyas kis gecik ellen.
Nálunk volt a randipont, hatan háromfelől érkeztünk, ugyanis. Ákos Boszniából érkezett, egyenesen munkából, Lacát Balázs hozta BP-ről, mi meg Atissal Szombathelyen vártuk őket.
3 nap volt beütemezve: első nap indulás és felmenet a Berlinerhüttéig, második nap csúcstámadás, harmadik nap haza (esőnap nincs). Ennek megfelelően hajnalban kellett indulni, hiszen el akartunk jutni a Ziller-völgybe (nem több 600 km-nél), majd még aznap fel is kellett menni a Berlinerhüttéig (mindössze 800 méter szintkülönbség). Későn feküdtünk, ezért érthető megrökönyödéssel láttam, hogy alig pár óra alvás után, hajnal 4-kor Ákos és Laca nagy vigyorgások közepette Johnny Gold-ot bámulják.
Viszont, ha már egyszer ott volt tyúbon, megnéztem én is a klipet. Az első reakcióm az volt, hogy „Úristen, mi ez a fos?”. De nem! Igazából be kell látnom, hogy zseniális… „Láv mí on szundéj!” Muhaha.
Olyasmi élmény ez (csak épp ellenkező előjellel), mint amikor az ember valami buliból zombizik haza hajnalban, a szembejövők meg már munkába mennek. Khm… legalábbis így mesélte egy kiváló barátom testvérének a szobatársa…
Kicsit tehát bandáztunk a könyvesbolt előtt, aztán felgördült a függöny, és sikeresen abszolváltuk a térképvásárlási projektet is.
Az ilyen osztrák könyváruházakban az a jó, hogy rengeteg térképet tartanak a saját hegyeikről, sőt, amiről nincs náluk térkép, az gyakorlatilag nem is létezik, vagy nem érdemes megvenni. Hiába, náluk a hegyi sport tömegsport…
Az utazás többi része eseménytelenül telt, ha csak azt nem említjük, hogy ahogy haladtunk a Ziller-völgy szíve felé, egyre sűrűsödtek a felhők a fejünk fölött, majd ahogy egyre magasabbra értünk, bizony elkezdett esni is.
Ez kicsit elkente a szánkat, mint ahogy az is, hogy a napközbeni érkezés miatt nem tudtuk elbliccelni a parkolási díjat (5 EUR/nap) a Breitlahner-hütte parkolójában. Viszont mire a parkolóőr nénivel leboltoltuk az ügyet, az eső szép lassan csöndesedett, majd mire a szokásos molyolással is végeztünk, már a nap is sütött.
Most sem történt ez másként: a cuccainkat szétpakoltuk a rendelkezésre álló összes szabad parkolófelületen, egy kicsit tanakodtunk („Menjünk? Ne menjünk?”), vánmórdrinkLacikám?, beburkoltuk a maradék sütiket („a hegyre nem visszük fel, a kocsiban megromlik”), egy kicsit öltözködtünk, még egy kicsit pakoltunk, vánmórdrinkLacikám!, Eszterince cuccai némi ígérgetés és némi fenyegetés hatására a fiúk hátizsákjába vándoroltak ("két éve nem voltam hegyen, nem fogom bírni a cipekedést"), egyesével elszivárogtunk budira („ki tudja, mikor lesz legközelebb újra fajansz”), naptej, szőlőzsír, összegyűjtöttük a lent maradó cuccokat („lehet, hogy elhamarkodott döntés volt azt a harmadik polárt nem elpakolni…”) - szor tizenkettő. És természetesen: már rég visszafele kéne jönnünk.
Indulás előtt még megállapítottuk, hogy milyen szép élénkzöld a parkolóval szemközti oldalban a legelő fűje (itt lejjebb a hátunk mögött), és hogy milyen kár hogy nem arra megyünk, mert tök jó lenne abban a fűben csak úgy heverészni egyet. Aztán szinte rögtön jött egy traktor, és nekilátott széles sugárban hígtrágyát permetezni arra a szép zöld legelőre. 
Hmmm... "...csak az a szép ződ gyep... az nagyon fog nekem hiányozni..."
Kettéváltunk; Balázs előrement, mondván, hogy ő nincs formában, és nem szeretné, ha rá kellene várnunk. Mi többiek valahogy egy kicsit később, nagy beszélgetésbe merülve indultunk, Balázst el is vesztettük szem elől. A nagy beszélgetésben aztán hogy, hogy nem, átkeltünk a helyi patakon, a mezőgazdasági utat követve. Mondanom sem kell, a túraút a másik oldalon vitt. 
Nosza, keljünk át a patakon kőről kőre ugrálva! Egy darabig ment is ez, de aztán egy olyan részhez értünk, ahol már elég széles volt a víz, hogy csak úgy át lehessen ugrani fölötte, de még elég mély és erős volt a sodrás, hogy csak úgy bele lehessen gázolni mindenféle következmény nélkül. A visszafordulás ilyenkor nem opció, így az lett a dologból, hogy én feljebb kerestem tovább az alkalmas átkelőhelyet, 
a fiúk meg – ne feledjük, volt köztünk egy építész is - nekiláttak a mederben található kövekből hidat verni. Na jó, lépőköveket hordani a mederbe. A megfelelőnek ítélt köveket persze lendületből hajították be az áhított pozícióba – így végül mindenki száraz lábbal, de sípcsont fölött csurom vizesen jutott át. Nagy móka volt, és utána hosszú ideig ez volt az egyetlen említésre méltó történés, mert az út egy jó darabon tökéletesen eseménymentes. Először lankásabban emelkedik és kanyarog, utána meredekebben csinálja ugyanezt, de egészen sokáig széles marad, és itt-ott ki is van betonozva.
A völgy felsőbb régióiban kezdett el újra érdekessé válni a történet, ott, ahol feltűntek a gleccservölgyek. Ennyire szabályos „U” alakú völgyeket én még nem láttam. Amikor először megpillantottam az egyik ilyen morénahalmot, azt hittem, valami völgyzáró gátat látok. Aztán közelebb érve persze levettem, hogy amit látok, az pontosan az, amiről annak idején földrajzórán tanultunk (és egyébként is, minek pakolnának gátat a hegyoldalba?).
Mi persze nem így gondoltuk, ezért megszaporáztuk lépteinket, de ahhoz képest, hogy mennyire be volt karmolva, nem volt könnyű lerázni: amíg mi az ösvényen szerpentineztünk, ő toronyiránt csörtetett utánunk a susnyásban. A háborús emlékmű előtti egyik kanyarban aztán végképp leszakadt.
