Történt pedig, hogy egy hétvégi este Eszterince nekem szegezte a kérdést: keddre és szerdára szabaddá tudnám-e tenni magam? Merthogy az a helyzet, hogy valami facebook-os okosságon úgy néz ki, hogy nyert. Egy vacsorát, valami indiai étteremben. Budapesten.
Kiderült, hogy csak annyit kellett tennie, hogy kitegyen egy linket az üzenőfalára, és a sorsoláson ő is bekerült a nyertesek közé.
Nos, úgy alakult, hogy szabaddá tudtam tenni magam. Egyébként is: idén már kétszer találkoztunk Zsolttal (nyáron egyszer Kapolcson, pár hétre rá meg a Monte Rosa tetején szaladtunk egymásba), és hát ugye, három a magyar igazság…
Mondjuk lehet, hogy a lottóötösnek jobban örültem volna, de eddig még az ilyeneken sosem nyertem semmit, és egyébként se legyen az ember telhetetlen.
A róla szóló film apropóján szervezték ezt a családias hangulatúra sikerült összeröffenést. Zsolton kívül voltak ketten szervezők (egy ember a főszponzortól, egy pedig a filmforgalmazótól), és hatan nyertesek. Az estnek külön pikantériát adott, hogy aznap reggel született meg Zsolt fia, Csoma (ezúton is üzenem neki: Nagyra nőj!).
Amúgy nagyon reméljük, hogy a film hamarosan Szombathelyre is megérkezik – és ezt nyugodtan vehetik célzásnak a témában illetékesek…
Ültünk, ettünk (ezen a ponton gyorsan emlékezzünk meg arról is, hogy az étterem szakácsai Magyarországra keveredett indiaiak, és nagyon finom kajákat rittyentettek nekünk), anekdotáztunk, a gyerekneveléstől kezdve a nepáli köles-sör erjesztésén keresztül a politikáig terjedő spektrumon szóba került sok minden.
Finoman jelezném, Erőss Zsolttal kapcsolatban egyébként is elfogult vagyok, de ez után az este után végképp.
Lássuk csak, miért is:
Megszólózta a Nanga Parbatot. Nem mellesleg ezt stikában tette, tehát közben kicselezte a mellé kirendelt tartótisztet összekötő tisztet. Az igazi csúcs mégis az, hogy erről úgy sztorizik, mintha csak azt mesélné, hogy a piros hetesen ártatlan pofával bliccelt pár megállót csúcsidőben.
Olyan helyeken mászik, ahol én nagy valószínűséggel sosem fogok. Újabban mindezt amputált lábbal teszi. 
De az mindent visz, hogy vele beszélgetve nem érzed cikinek a kérdést: „És mondd csak, egy expedícióra tulajdonképpen hány lábat viszel magaddal?” És ezen a ponton a lehető legnagyobb természetességgel ecseteli, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak a mászólábának és a hétköznapi lábának, mintha mondjuk különböző autómodellekről csevegnénk. Egészen elképesztő.
Ha már szóba került, egy kis technikai info: az utcai és a mászólábát viszi csak magával. Az utcaival elgyalogol az alaptáborba (ne feledjük, jellemzően az is 5000 méter körül van), a hegyre meg értelemszerűen a mászólábbal megy. Tartalék lábat nem visz fel, mert nehéz lenne. Ez persze azzal is jár, hogy ha fent menne tönkre a mászóláb, valakinek az alaptáborból kellene felvinnie a másikat, hogy Zsolt egyáltalán le tudjon jönni.
"Ami elég nagy macera lenne" - konstatálja hamiskás mosollyal.
Továbbá: már csak öt nyolcezres kell neki a tizennégyből – most a legutolsót (Lhoce, 8516) már amputált lábbal mászta meg. MAXI RISZPEKT!
Lehetnének sztárallűrjei, lenne mire felvágnia, de megmaradt szerény átlagembernek, aki történetesen magas hegyekre mászik. A legjellemzőbb példa erre, hogy az ilyen események alkalmával szinte kötelező kérdésre - „És mik a további célok?” - nem azt kezdi el fejtegetni, hogy mondjuk be kéne iktatni a Sisapangmát, hanem magától értetődő őszinteséggel válaszolja, hogy „be kell fejeznem a lambériázást a gyerekszobában.” És valóban, első blikkre egyébként átlagos kétgyermekes apuka ő, dús, ősz szakállal, akit épp a ház körüli teendők kötnek le, emiatt momentán hanyagolja a sportot – és ez persze látható nyomot is hagyott rajta…
No persze a góbéság nem veszett ki belőle, sommásan össze tudja foglalni, hogy ki az, akire például felnéz: „…Diemberger jókat mászott…, jól élt…”…
Ja, és megkérdeztem tőle, mennyire követi a nemzetközi élvonalbeli mászók ténykedését: „Jaj, hát Gerlindét nagyon szeretjük, nagyon örültünk, amikor végre összejött neki a K2.”
Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy Gerlinde (Kaltenbrunner) az első nő, aki oxigén használata nélkül mászta meg az összes nyolcezrest. A K2 volt neki az utolsó a sorban, idén augusztusban pipálta ki.
Összességében tehát érdemes volt utazgatni és a háttérben szervezkedni ezért a vacsoráért: 
az étterem is jó volt, a vacsora is, Zsolt hozzáállása az élethez és a mászáshoz pedig igazán példaértékű. Morbid dolog (és szerintem ő annyira nem is vágyott erre), de egy súlyos baleset és egy amputáció kellett hozzá, hogy hegymászókörökön kívül is példaképpé tudjon válni.
Szögezzük tehát le: Erőss Zsolt – MENŐ.
