A mai bejegyzésből kiderül, hogy tulajdonképpen hogyan is hergeltük bele egymást Balázzsal ebbe az egész hülyeségbe, ami igazából maga a hegymászás. Vagy mégsem. Bővebben tovább után.
Elgondolkoztam azon, hogy hol és mikor kezdődött.
Akkor, amikor még kisgyerek koromban elvittek a szüleim a Schneebergre? Vagy akkor, amikor gimnazista korunkban mindig a Bakonyba járkáltunk? Vagy akkor, amikor Laca a szüleivel bejárta az országos Kéktúrát? Esetleg akkor, amikor Balázs cserkészkedett?
Külön-külön mindegyik szálnak van létjogosultsága, magyaráznak is valamennyit a nagy egészből, de konkrétumokra valamikor egyetemista korunkban került sor.
Éppen latintanulás ürügyén ültünk össze Balázzsal az Odeon kávézóban, a Puskin mozinál, ami persze sörözésbe torkollott. Balázs fülig érő szájjal újságolta, hogy a Pázmányon a kötelező tesióra keretein belül elfogadják a falmászást.
És hogy van-e kedvem vele tartani.
Volt.
Az első időkben műfalakra jártunk (Bercsényi kollégium, a szép emlékű K2, Excelsior), és nem is gondoltunk magas hegyekkel. Kirándulgattunk itthon, eljárogattunk a falakhoz, síelgettünk, és tulajdonképpen egész jól elvoltunk. Csak álmodoztunk arról, hogy valaha igazi sziklán vagy magashegységekben fogunk csámborogni, de azért a felszerelésünk szépen apránként gyűlt.
Egymástól függetlenül vásárolgattuk össze a dolgainkat, de valahogy mégis mindig sikerült tök egyforma cuccot vennünk. Ezen persze a harmadik alkalom után már meg sem lepődtünk, teljesen természetesnek vettük.
Aztán eltelt pár év, én az akkori csajommal végigcsináltam egy nyári Fogarasi-havasok gerinctúrát, rápróbáltunk a Triglavra és Dachsteinre is (egyiket sem másztuk meg akkor - ennek később nagy jelentősége lesz), és a diploma évében elvégeztem egy alapfokú tanfolyamot. Balázs eközben felszaladt az Etnára, Laca meg, bár ekkor még nem ismertük, javában tekergett az országos Kéktúrán és a Tátrában.
Nálam itt volt egy törés, kidobott a csajom és nem sokkal utána egy hónapig nyomtam az ágyat mindenféle nyavalyákkal (szilveszteri buli a belgyógyászaton – eszméletlen). Na ekkor volt időm gondolkozni arról, hogy hogyan tovább.
És a végén arra jutottam, hogy…
