Egy kis bevezető
Az ötödik nekifutás félig-meddig ad hoc zajlott le. 
(Az előző négy itt olvasható: 1.0, 2.0, 3.0, 4.0.)
Tulajdonképpen a Mont Blanc-ra készültünk, de oda – micsoda meglepetés! – nem jutottunk fel. Laca, Balázs, Radnai Gergő (őt Laca szervezte be), és jómagam alkottuk a csapatot.
Eszterince úgy érezte, a Mont Blanc neki sok lenne, viszont, hogy ne unatkozzon otthon egyedül, amíg én odavagyok az Alpokban, Atist és Bélát ráizzította egy dachstein-i hétvégére.
Két szálon futottak tehát az események.
Amikor eldőlt, hogy a Mont Blanc-ra nem fogunk feljutni (most nem részletezem miért, egyszer lesz róla úgyis poszt), bejelentkeztem E.-nél, csak a szokásos helyzetjelentés kedvéért: ne aggódj, jól vagyunk, egy darabban, stb... Aztán mikor elpöttyentettem neki, hogy nem megyünk fel, reflexből rávágta, hogy:
- „Óóóóóóóó, de kár… De így viszont akkor át tudtok jönni a Dachsteinre…”
Végülis, miért ne?
Ezen a ponton kell tennünk egy kis kitérőt az élsport világába; történetünk szempontjából nem elhanyagolható momentumról van szó, még ha elsőre annak is tűnik. 2008 nyarát írtuk éppen, javában zajlott a pekingi olimpia, és szegény Kolonics Gyuri nem sokkal azelőtt távozott el az örök kenupályára. Emlékezhetünk rá, a túlterhelés miatt a szíve felmondta a szolgálatot, és ez okozta idő előtti halálát. Kiváló sportember volt, nyugodjon békében.
Elautókáztunk hát Schladmingba; rettentő hosszú, és jó darabig eseménytelen utazás volt. Ahogy az ilyen hosszú utazásokon lenni szokott, a sofőr vezetett; aki épp a jobb egyben ült, aktív biztonsági intézkedésként szóval tartotta a sofőrt, a maradék meg a hátsó padon leginkább szunyált.
Villach előtt egyszercsak R.Gergő megemlítette, 
hogy már egy ideje furcsa szúrást érez a szíve tájékán, és hát ugye Kolónak is a szíve nem bírta a megerőltetést, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt néhány napban mi is jelentős erőkifejtéseket tettünk meg… Szóval nem bánnánk-e, ha tennénk egy kerülőt Villachba, az ügyeletre, a biztonság kedvéért.
Nem bántuk, a koromsötétben (jól benne jártunk már az éjszakában) nagy nehezen megtaláltuk a kórházat, angol-német-osztrák-magyar keveréknyelven elektivitiztük, mit szeretnénk, majd R.Gergőre rácsattintották az EKG-t, és a fiatal, ám annál szigorúbb ügyeletes doktor bácsi ránk parancsolt, hogy várjunk kint.
Kicsit később aztán valahogy megenyhült, szóba állt velünk, és egész jól elbeszélgettünk arról, milyenek voltak a viszonyok
R.Gergőnek szerencsére semmi baja nem volt, csak egy kicsit kimerült, a doki pihenést írt elő, így nem kellett megszakítanunk az utat, mehettünk tovább. Ezzel a pár órás kórházi kitérővel viszont bőven éjfél után értünk a szokásos dachsteini bivakhelyünkre, a parkolóba.
A másik szálon E.-ék már megmászták a Johann-t; 
mire mi megérkeztünk a parkolóba, ők már a cseppnyi Seethaler-hüttében bandáztak - és amint itt balra is látható, hárman gyakorlatilag teljesen belakták az egészet. Mint másnap kiderült, kifejezetten szar viszonyok között másztak: esett és köd volt. Ez a kombó síkvidéken sem örömteli, hegyen még kevésbé, egy D/E-s klettersteigútnál pedig egyenesen hátrány – ennek ellenére ők abszolválták az utat, így hát teljesen jogosan kijár nekik egy nagy RISZPEKT.
(Találós kérdés: E. vajon maga vitte fel a hátizsákját, vagy lepasszolta a fiúknak?)
Fontos még megjegyezni, hogy valami kifürkészhetetlen női kategorikus imperatívusznak 
engedelmeskedve E. aznapra outdoor Barbie-nak maszkírozta magát.
Mi lent a parkolóban hamar két csapatra oszlottunk: R.Gergő - orvosi utasításra - semmi szín alatt nem kívánkozott feljönni; Balázs csatlakozott hozzá, merthogy neki a két nappal korábbi lejövetnél a bakancsa hazavágta a lábujjait (néhány hónappal később szépen le is pottyant pár köröm a lábáról).
Engem a feleségem fent várt a hegyen, így hát nem volt maradásom (bakker, nehogy má’ a Zasszony nélkülem mássza meg a Dachsteint!), és Laca is jönni akart. Gyorsan behánytuk egy zsákba, amire másnap szükségünk lehetett, aztán a lent maradó csapat elvackolta magát a kocsiban, mi meg Lacával elindultunk megfelelő bivakhelyet keresni.
Van ott a parkoló mellett egy kis fabódé. 
Úgy hívják, hogy Dachstein – Infopoint – Kassa (nini, itt is van). Az előző négy alkalommal, amikor ott jártam, mindig zárva volt, napszaktól függetlenül. Van egy szuperjó kis előterasza: deszkapallóból van, kicsit meg van emelve, és többé-kevésbé fedett. Eszményi alvóhelynek tűnt, a kis teraszrészen az ajtaja előtt pont elfértünk ketten, és egyáltalán: „mire a parkolóőrök jönnek, addigra mi már úgyis elmegyünk”. Gondoltuk naivan.
A valóságban ez úgy nézett ki, hogy a pakolászás miatt hajnal 2 körül dőltünk el, a parkolóban viszont olyan 4 körül valami eszeveszett mozgás indult be: autók jöttek folyamatosan, emberek kiáltoztak egymásnak lelkesen, bakancsos lábak csoszogtak. Valószínűleg a személyzet indult el a fenti hüttékbe ilyen korán, de mi ott félálomban azt gondoltuk, hogy valami perverz ötlet hatása alatt hajnalok hajnalán épp a parkolóban rendeznek egy szájbatekert dzsemborit ezek a derék stájerok.
Aztán egyszercsak egy helyi ember se szó, se beszéd, keresztülesett rajtunk a sötétben. Kiderült, hogy a fabódé az se nem infópont, se nem kassza, hanem valami szertár. Ide igyekezett emberünk. Ő nem volt olyan mogorva, mint a múltkori parkolóőr (ugye emlékszünk: „Das ist ja ein Parkplatz, kein Campingplatz”). Nem zavart el minket, sőt, bocsánatot is kért, hogy belénk rúgott a sötétben, majd ugyanazzal a lendülettel kihozott a szertárból egy reflektort és a teraszunk egyik oszlopának támasztotta, imígyen árasztva el nappali fénnyel 20 méteres körön belül mindent.
Egy reflektort, bazmeg… Most komolyan, ha ez nem velem történik, nem hiszem el.
Sokat már nem aludtunk azon az éjszakán… És így indultunk neki a falnak.
Der Johann
Ez a klettersteig megérdemli, hogy kicsit bővebben ejtsünk róla szót. Az út a Dachstein déli falán megy fel nyílegyenesen.
A beszállásig a parkolóból kb 1,5-2 óra gyaloglással lehet eljutni, vérmérséklettől függően. 
A gyalogúton van egy-két mászósabb rész, egy-két maradék hómező (sőt, évszaktól függően hóhíd és hóalagút) amit keresztezni kell, aztán már ott is vagyunk a fal tövében. A statisztika:
A kulcshely mindjárt a beszállásnál van, és jellemzően meg is rostálja a próbálkozókat. Okkal van ez így: aki nem tud beszállni, az ne is akarjon felmenni – a delikvens számára bizonyára kínos, de sokkal egyszerűbb még az elején visszafordulni, mint mondjuk a fal közepéből egy mentés szenvedő alanyának lenni.
Itt majdnem visszapattantam én is: egy hátizsák volt kettőnkre, és úgy beszéltük meg, hogy az elején én hozom. Laca fürge mókusként felszaladt az első pár méteren, majd egy alkalmas helyen várt rám. Én meg a hátizsákkal nem tudtam utána menni (pedig tényleg minimálcucc volt csak nálunk), az egyik akasztásnál hiányzott pár centi. Lacának vissza kellett ereszkednie, átadtam neki a zsákot, ő újra felmászott zsákostul, és végül én is felküzdöttem magam.
Láttunk egy osztrák partit, akik a klettersteig-szett mellett még kötéllel is biztosították magukat. Kicsit beparáztam: ezek tudhatnak valamit, mi meg alaposan benne leszünk a szószban…
Később már azért lehetett látni, hogy egy kicsit túlbiztosították magukat.
Innentől viszont abszolút élménymászásba torkollott az út: kiváló mészkő, pazar kilátás, napsütés, kitett légtornászás, óriási dózis endorfin. Hosszú út, még úgy is sok óra kellett hozzá, hogy tökéletesek voltak a körülmények és iparkodtunk is (hja kérem, a Mont Blanc-on akklimatizálódtunk előttte…), de minden egyes centimétere tökéletes.
Az egyik fényképezőgép természetesen E.-nél volt, a másik meg lent a kocsiban, így a legjobb részről javarészt csak esős fotók vannak - mondjuk ezt itt leszámítva.
Ha nagyon kekeckedni akarnék, abba bele lehetne kötni, hogy nem visz fel egészen a csúcsig, hanem csak a Seethaler-hüttéig, de ebben meg az a jóság, 
hogy a feldobódott (és talán egy kicsit megfáradt) mászók így nagyon hamar nagyon finom nedűkkel tudják pótolni az útközben elvesztett folyadékot.
A zászlóknál van az út kiszállása, a ház pedig már a Seethaler-hütte. A kettő közötti távolság megvan vagy 10 méter...
Természetesen kihasználtuk a lehetőséget a következő menet előtt.
Végre…
E. már várt minket a hütténél, gyorsan kivégeztük a sört/fröccsöt (közben megtárgyaltuk, hogy a komolyabb teljesítményt a szar körülmények miatt ők abszolválták, mi viszont rettentően élveztük a mászást), 
aztán indultunk is tovább felfelé.
A csúcs innen még elég messze van: több mint
(Találós kérdés: Atisnak vajon hányadik sikeres Dachstein-mászása volt ez?)
Azt kell mondjam, a mászásnak ez a része a Johann-hoz képest sétagalopp. Persze koncentrálni itt is kell, és természetesen a biztosítást sem szabad zárójelbe tenni, de a nagyobb veszélyt itt már inkább a fáradtság, a magasság és az elbizakodottság jelenti, nem pedig maga a mászás.
Rengeteget fényképezkedtünk, és szinte észrevétlenül értünk el oda, ahol a legígéretesebb próbálkozásunk során kénytelenek voltunk visszafordulni. 
Mondanom sem kell, ezúttal úgy zúgtunk át rajta, mint fokhagymás tej a kutyán. Az hiszem, itt kezdtem el igazán elhinni, hogy most már végre pontot tehetek a történet végére.
Aztán egyszercsak már ott is álltunk a csúcskeresztnél. Szerencsénk volt, kifogtunk pár percet, amikor a nagy forgalom ellenére hármunkon kívül nem volt senki a csúcson, így családi körben ünnepelhettünk.
Ünneplés közben felemás gondolatok leptek el:
- „NA VÉGRE!”
- „Mennyit küzdöttem ezért a nyavalyás csúcsért, most meg ilyen könnyen adja magát?!?”
- „Méltó lezárása ez egy hosszú-hosszú történetnek.”
- „Egy rögeszmének vége, de ezzel egy stabil pont is eltűnik az életemből. Hogyan lesz most eztán?”
Összességében azért inkább jó érzés volt, mint nem. Mármint ott lenni.
Nem tudtam kihagyni a ziccert, a csúcsról hazatelefonáltam anyámnak: „Heló, szerinted én most honnan hívlak?”
Egyből rávágta a helyes választ…
Hipp-hopp elszállt az idő, a kötelező csúcsfotózás után már iparkodni kellett lefelé. Az ereszkedés eseménytelen volt, baj nélkül leértünk - az utolsó szakaszon immár a felvonó közbeiktatásával. Begyűjtöttük a srácokat, akik időközben lenn a parkolóban kellemesen elsörözgettek, napozgattak, heverésztek az árnyékban, aztán hazabumliztunk.
Slusszpoén igazából nincs. Hacsak az nem, hogy:
Dachstein – Gergő: vier zu EINS!
