Az utóbbi pár hónapban leginkább csak a statisztikákat böngészni néztünk be ide a blogba. El kell ismerni, valóban elég lájtos volt a motivációnk az írás tekintetében, de ez nem azt jelenti, hogy végképp felhagytunk a posztolással. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy az endorfinosok alkotói szabadságot vettek ki. A tetszhalott állapotból bölcsészünk rántja ki a blogot, sőt, rögvest egy több részes sorozat bevezető részével jelentkezik. A téma tehát a Dachstein.

A címszerepben tündöklő hegy története a hegymászás statisztikákra épülő világában tragikomikus. Történetesen 2996 méterrel nyúlik a tengerszint fölé. Ez mondjuk a hegy szempontjából tökéletesen mindegy, de nekünk, embereknek, természetesen nem. Ugyanis ezzel a magassággal pont nem fér be a 3000-esek klubjába… Mit csináltak tehát stájer testvéreink? Felállítottak a tetején egy 8 méter magas csúcskeresztet, és íme, máris 3004 méteres magasságról beszélünk. Ennyi... Emlékszünk Hugh Grant filméjre? Lehet, hogy pont ez a hegy adta az ötletet, hiszen itt a kereszt építője volt az ember, aki 2000-es hegyre ment fel, de 3000-esről jött le.

No mindegy, mindettől függetlenül életem egy szakaszában már-már rögeszmésen meg akartam mászni.

Először ezt a hegyet is gyerekkoromban láttam. Családi nyaralás a szülőkkel, Németország, Ausztria, és hazafelé megnéztük a jégbarlangot. (A környék amúgy látnivalókkal bőven el van látva: óriásbarlang, jégbarlang, sóbánya, mindenféle tavak - és persze a hegyek meg a panoráma. Ja, és a környék a Világörökség része. Nem érdemtelenül.)

Nagyjából ennyire emlékeztem az egészből, aztán egyszercsak tizenpár évvel később azon kaptam magam, hogy D.-vel, akkori csajommal nekivágtunk. Akármennyire is szánalmas mentegetőzésnek tűnik, tény, hogy alapvetően nem úgy indultunk neki, hogy ha-törik-ha-szakad megmásszuk a csúcsot, egyszerűen csak túrázni akartunk egy jót (aztán lesz ami lesz). Hallstattból indultunk, a Simonyhütte volt a cél. Ez egy korrekt 1700 méternyi szintkülönbség. Egy napra nem is volt rossz. Hülye ködös volt az idő a magasabb régiókban, nem nagyon lehetett látni semmit. Jól kipurcantunk, mire felértünk a házba, és ez valószínűleg látszódhatott is rajtunk. Legalábbis erre utal, hogy a háziak „Ti aztán jó fáradtak lehettek” felkiáltással meghívtak minket egy jó sűrű lencselevesre.

Itt láttam életemben először bakancsszárítót (ilyen fémcsövek meredeztek mindenfelé, amikből áramoltatták kifelé a meleg levegőt; ezekre kellett a bakkert ráhúzni, és reggelre csontszáraz lett). Mivel nem is terveztük, meg cucc is kellett volna (beülő, klettersteigszett, satöbbi) a csúcshoz, másnap egyből lefelé (aztán hazafelé) indultunk. Ezt már alább adtuk, felvonózni akartunk.

A legközelebbi felvonó pont nem ment a nyári karbantartás miatt, így hát el kellett caplatnunk a következő kiemelkedésre, a következő felvonóig (cserébe viszont ezen az állomáson megfigyelhettem egy csapat katonát, amint éppen mindenféle csomók megkötését gyakorolták). Itt találkoztam először azzal a jelenséggel is, amit leginkább az ösvények elkorzósításának lehetne hívni: a hegyi ösvényen található természetes akadályokat, kisebb-nagyobb sziklákat a sógorok módszeresen felrobbantották (!!!), és aprókaviccsal szórták fel.

Összességében jó kis trekking túra volt, de a Triglav mellé másodikként a Dachstein is feliratkozott a van-még-egymással-befejezetlen-ügyünk hegyek listájára.

A meccs állása tehát:

Dachstein - Gergő: 1-0

(Folyt. köv.)