Schneeberg. A legközelebbi kétezres. Az első kétezresünk. A szüleimtől a nagyszüleimhez vezető úton van egy szakasz, ahonnan az esti órákban el lehet csípni, amint a nap pont mögötte megy le, így szépen látszik a nagy békés dombhát.
Aztán a munkahelyemre vezető úton is van egy szakasz, ahonnan, ha tiszta a levegő, azt is meg lehet állapítani, hogy mennyi hó van éppen a hegyen. Főleg amikor a felkelő nap világítja be. Szép. Hívogató.
Többször is voltam arrafelé. Épp azért, mert annyira közel van és mert annyira szépen látszik, a „Hova menjünk?” kérdésre már gyerekkoromban is magától értetődően a Schneeberg volt a válasz.
Valahogy így: - Kisfiam, születésnapod lesz, hova menjünk? - Hát a Schneebergre. |
Ezekről az utakról csak emlékfoszlányaim vannak (na meg a megfakult képek a családi fotóalbumból, mint például ez itt): felvonózás, hógolyózás, séták, egy elveszített kabát, a halott csaj, egy kiszakított kabát (ezt legalább nem vesztettem el), a maradék schillingek elverése az euróbevezetés előtt, ilyesmik.
A halott csajba apám botlott bele, szinte szó szerint. Épp úton voltunk a Schneeberg felé, Kirchschlagon keresztül. A városka fölött van egy várrom; elindultunk felfelé hogy megnézzük, de mielőtt odaértünk volna, az öregre rájött a klasszikus tolófájás, elrobogott a bokrok közé. Pillanatok múlva már jött is vissza, erősen törölgetve a homlokát – gondoltam is magamban, ejha, ez aztán gyors kör volt. Nagyban vigyorogtunk rajta, de ő csak annyit mondott, húzzunk onnan gyorsan. Már lefele úton bökte ki, hogy ő bizony talált egy egészen friss holttestet.
ASZTAKURVA!!!
Rendőrség, jegyzőkönyv, vissza a helyszínre. Anyám lent maradt a húgommal a városban, apámat meg engem vittek vissza a rendőrök - apámat, hogy mutassa a helyet, engem tolmácsolni. 
Végül kiderült, hogy a csaj a helyi zártosztályról lépett meg nem sokkal azelőtt, majd ugyanazzal a lendülettel ki is ugrott a vártoronyból.
Aznap már nem jutottunk el a Schneebergre, és, bár azóta jártunk már arra jónéhányszor, soha többé fel sem merült, hogy megnézzük azokat a festői romokat a "hullatalálós város"-ban...
Summa summarum, az emlékezetes Írott-kő túra után tényleg egyértelmű volt, hogy a következő célpont a Schneeberg lesz.
Komoly kutatómunka előzte meg az expedíciót: vettem térképet, körbeérdeklődtem a falnál, hogy ki járt már ott, emésztettem az információkat, végül a még ropogós térképet szépen magam elé terítettem, és azt sikerült kisütni, hogy a Höllental felől megyünk fel, mert az összes forrásom egybehangzó véleménye szerint az egy nagyon szép útvonal, és mert légvonalban így van legközelebb a csúcs. Úgy számoltam, hogy egy nap a csúcs oda-vissza, és akkor másnap, ha már úgyis ott vagyunk, fel tudunk ugrani a Raxra is, legyen meg az is egy kosszal.
Hogy a Höllental felől potom
2004-ben a pünkösdi hosszú hétvége június elejére esett, erre lőttük be végül a kiruccanást. Úgy emlékszem, Balázs Csornáig jött vonattal, onnan mentünk tovább autóval másnap reggel. Mintha lett volna egy kis kocsmázás is a megérkezés örömére, de az is lehet hogy csak otthon szürcsölgettünk ezt-azt. Mindegy is, másnap reggel sikerült időben felkelni, és viszonylag hamar el is indultunk. Aztán beugrottunk tankolni, a benzinkúton Balázs lefuttatta a szokásos reggeli algoritmust, aztán elmentünk Kőszegre Balázs csajáért, aztán vele még elmentünk boltba, és hipp-hopp, már indultunk is.
Az említett Balázs-féle reggeli algoritmus a következő: kávé, cigi – az egyik a gyújtás, a másik a katalizátor. Ezek hatására beindul (mit beindul, berobban) az emésztőrendszeri láncreakció, melynek a következő lépéseként a régi átadja a helyét az újnak. Amíg ez meg nem történik, a fiú úgyszólván hasznavehetetlen.
Persze az, hogy többször jártam már arrafelé, a tájékozódás szempontjából abszolút közömbös volt, ezért a térképen választottuk ki a – szerintünk - leggyorsabb útvonalat. Mint utóbb kiderült, ez nem bizonyult túl jó döntésnek: bár kétségtelenül nagyon látványos - és sofőrként élvezetes - dolog harmad és negyedrangú osztrák utakon mindenféle hágókra felkaptatni és utána a szerpentineken zúzni lefelé, időt nem lehet vele spórolni. Ráadásul a szerpentineken Réka kissé bezöldült.
A mai napig nem értem, hogyan történhetett, de bónuszként még valahogy bekeveredtünk valami éppen zajló országúti rali útvonalára is - egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy az út mellett szurkolók ácsorognak, és saját meglepett arckifejezésükben a mi értetlenkedő ábrázatunk tükröződött vissza. Ahol nagyon sűrűn álltak, észrevettük egy rakáson a versenyautókat is. Valószínűleg - nagy szerencsénkre - éppen két etap között lehettek; ha verseny közben kolbászolunk ott, nem tudom, hogy végződik a kaland, mert azokon az utakon nem nagyon van lehetőség sem előzésre, sem kitérésre. Azért arra kíváncsi lennék, hogy ŐK mire gondoltak, mikor eldöcögtünk előttük...
Ilyenformán az odajutás kalandosra sikerült, de azért csak megérkeztünk a hegy lábához.
És hogy milyen volt maga a túra? A folytatásból kiderül.
