Hogy miért van különös aktualitása a most következő történetnek?

Azért, mert pontosan 5 éve történt, 5 éves jubileumunkat éljük, és ahogy a többi posztból is ki fog derülni, sok mindent történt ezen igen tartalmasnak mondható 5 év alatt. S nem mellesleg- azt hiszem, ezzel nem árulok el nagy titkot- idén ismét a Glocknerre készülünk, a délnyugati gerincre, amit másképpn úgy neveznek: der Stüdlgrat

De most vissza az időbe!

Az időpont 2005 nyara. A helyszín Szombathely, családi nyaralás a rokonoknál.

(Tudom ez az „a”-zás pesti tájszólás...)

Körülmények:

- első évemet zártam a Műegyetem Vegyészmérnöki Karán, több-kevesebb sikerrel; de arról fogalmam sem volt, hogy mi sül ki ebből az egészből a további négy év alatt.

- a pénztárcámat nyár elején ellopták az Irinyi úti postáról iratostul, pénzzel együtt, ami esemény a diákzsebemet nagyon bántotta és rendesen átszabta a nyárra tervezett programokat.

- ráadásul éppen ezidőtájt lett vége egy komolynak tűnő kapcsolatomnak... Nesze neked nyár meg nagy szabadság!

Szóval akkori általános életérzésem: nem találom a helyem a világban. Az utánozhatatlan szombathelyi hangulat és programok (túrázás a Kőszegi-hegységben, fürdés a rohonci hegyi tóban) persze helyi érzéstelenítésnek kiválónak bizonyultak, de azért nagy volt az űr, valami (=sok minden) hiányzott.

Aztán…, Eszti mesélte, hogy Gergő és régi cimborája, Balázs az előző évi Triglav-mászás élményein, sikerén felbuzdulva idén a szimbolikus jelentőségű Grossglockner-t tűzték ki célul. Szép, ambiciózus terv, megfelelő lépésköz.

Gergőnek meg valószínűleg azt mesélte, hogy én már voltam a Glockneren, s rendelkezem gleccserjáró ismeretekkel.

Gergőt az előző karácsony óta, vagyis fél éve ismertem, szóval nem találkoztunk sokszor. Ezért jött meglepetésként, amikor egyszer csak megkérdezte, hogy nem tartok-e velük a közelgő Glockner túrájukon. A kocsiban van hely, és ugyan Ő is végzett hegymászótanfolyamot, de a helyismeret-tapasztalat sosem jön rosszul. A felkérés nagyon jólesett, de a válaszom elsőre- a fent említett okoknál fogva- „nem” volt.

De azért bizony szöget ütött a fejembe. Pont ez volt az, ami hiányzott! Forgolódtam éjszaka, agyaltam, utánaszámoltam, és végül az jött ki, hogy ennyit még össze tudok kaparni, főleg, ha sátorban feketézünk a lenti parkolóban, meg az a hírös „hatalmas csomagterű”, akkor még Gergő érdekszférájába tartozó :) Opel Astra személygépkocsi sem fogyaszt olyan vészesen sokat. Az otthoni előszoba- és konyhafestés meg pár napot igazán várhat. Így hát kb. másnapra revideáltam nézetemet, s visszakérdeztem Gergőnél, hogy lehet-e mégis menni: ekkor az ő válasza volt az, hogy:

-Mostmár nem!- ez persze csak ugratás volt, de ő tudja az ilyet komolyan is mondani.

Kezet fogtunk, hazaugrottam gyorsan Pestre a mászócuccokért (akkor még olcsó volt a diákjegy a vonaton). Visszaérve Eszti, Gergő és jómagam még elmentünk Hodisba (Markt Neuhodis) egy délutáni kis sziklamászásra (persze a határon esett le, hogy a kötelet otthon hagytuk, még jó hogy csak 20 km…), amely a közelgő túrára való ráhangolódásként nagyszerűen sikerült.

Indulás kitűzve: augusztus 5. péntek munka után, ugyanis Gergő aznap még dolgozott. Balázs már nem, így ő még délelőtt megérkezett Pestről, Vele ekkor ismerkedtem meg. Kényelmesen bevásároltunk a Tesco-ban, s délután pakolás után már indultunk is:

Mintegy 6 óra autózás után meg is érkeztünk a Lucknerhaus (1920 m) parkolójába (mautot ilyen későn már nem szednek:), sátorállítás, alvás. Az alábbi kép már reggel készült, Balázs arca érthető okoknál fogva nem látszik:

Szemerkélő esővel indult a túra, azonban szépen lassan javult az idő, így mire 3-4 óra gyaloglás után a Stüdlhütté-hez értünk (2801 m), már a Dolomitokig is el lehetett látni:

Szendvics, mazsola, majd irány aznapi végcélunk, az Erzherzog-Johann-hütte (3454 m).

A gleccser lábánál, ha rövid időre is, de előbukkant áhított csúcsunk, a Grossglockner:

Itt bekötözködtünk a kötélbe, átvettük a mentési ismereteket, s következett a hosszas gleccservándorlás a tűző napon a- képen a jobboldali hosszú gerinc csücskén (Adlersruhe) található- hüttéig:

A véget nem érő menetelésbe egyedül a ház előtti rövid sziklás, drótköteles szakasz hozott némi változatosságot. A házban melegséges hütte-hangulat fogadott minket, valamit tán fogyasztottunk is, már nem emlékszem pontosan, arra viszont igen, hogy a hitelkártyás fizetésre utaló kérdésünkre a kelet-tiroli kislány kissé felháborodott válasza valahogy így hangzott: „This is the Grossglockner, not the city!”. Ebben maradtunk.., kifáradtunk főzőcskézni a ház elé, de ekkor már igencsak hűvös volt, meg a fáradságot is éreztük, ezért gyorsan megettük a- , ha jól emlékszem- juhtúrós galuska featuring paprikás csirke „űrhajós kaját”, s elvonultunk a lágerbe aludni.

Hajnalban Gergő jóvoltából a Kossuth-indulóra ébredtünk (azóta már egészen hozzászoktam), na meg szépségesen behavazott tájra:

Balázs át is fordult másik oldalára, hogy akkor úgyse megyünk sehova, de erőszakosságunknak engednie kellett, duzzogva-morcosan felkelt és elkészítette éltető kávéját- ekkor még mindössze ebben merült ki az opportunizmusa:)

Összeszedtük magunkat, beöltöztünk, bekötözködtünk, s a fölös cuccot hintergelassen nekivágtunk szerpentinezni a meredek hólejtőn.

A hegycsúcs irányába csúnya felhős-viharos idő ígérkezett, ami nem sok jóval kecsegtetett. Feljebb szörnyű szél volt és semmit nem lehetett látni; illetve a csúszda közelébe érve már lehetett sejteni a sziklákat, amelyek szintén tisztességesen be voltak havazva. Ez volt az a pont, körülbelül 3550-3600 m magasságban, ahol úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. A pontos végső indokunkra nem emlékszem, a kondival nem volt gond, valószínűleg az összes tényező (rossz idő; havas-veszélyes terep; úgyse látunk semmit; időben le kell érni, mert még haza is kell menni) alapján akkor az volt az érzésünk, hogy ez a helyes döntés. Ezt máig is tartom.

A döntés súlya alól immáron felszabadult lélekkel készítettünk néhány vagány fotót, s elindultunk lefelé:

Ekkor már kelt a nap, s gyönyörű aranyszínben pompázott a horizont. Lefele a gleccseren volt még egy kis hasadék-küzdelem,

amelyet sikeresen abszolváltunk, s vidáman, csalódottság nélkül, útközben virágot szedve fényképezve leballagtunk a parkolóba.

Ekkora persze már egészen jó idő lett, így pihenéssel (Balázs a jól megérdemelt cigi elszívásával:)) és tejberizs-főzéssel töltöttük el az időt, próbáltuk kiélvezni a pompás hegyi környezetet a közelgő távozás előtti utolsó pillanatig.

Hazafele a parkolóból- csúnyán bezsúfolódva a kocsiba- a hegy lábáig elvittünk egy cseh párt, ők ugyanis Matrei-be tartottak, még a Grossvenediger-t tervezték megmászni. Lopva egyet-gondoltunk: azt mi is szeretnénk majd valamikor megmászni.

Éjjel érkeztünk vissza Szombathelyre, olyannyira későn, hogy az izgalmas fényképnézegetés közben Eszti el is szundikált:)

Összefoglalva nagyon jól éreztem magam, első közös túránk ellenére már akkor jól megértettük magunkat, de érdekes módon még nem sejtettem, hogy ilyen tovagyűrűző következményei lesznek, az elkövetkező éveket (évtizedeket?) meghatározó túratársakra és barátokra találok.