A visszatérésig aztán eltelt vagy öt év. Ügyes-bajos dolgok jöttek közbe (betegség, esküvő, Triglav, Glockner…). Másodszor Eszterincével kettesben vágtunk neki. Ez volt lett volna az első közös komolyabb túránk; valahogy úgy alakult, hogy előtte E. évekig nem járt hegyen. Parázott is rendesen.
A terv az volt, hogy a Nagyváthy leírását követve ezúttal a déli oldalról indulunk. Tehát: Südwandhütte, Adamekhütte, Hoher Dachstein és aztán le. A tervezéskor nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de az Adamekhüttében telt ház volt, nem tudtam előre szállást foglalni. Sebaj, majd alszunk az ebédlőben a padlón, hálózsákban, volt már ilyenre példa.
Első nap kis expedíciónk a több napra bekészített cókmókkal (hálózsákok plusz teljes ellátmány három napra - a túra két nap és számoltunk egy tartaléknappal is, rossz idő esetére) együtt eljutott a parkolóból a kimerítő 1 órányi járásra levő Südwandhüttéhez.
Természetesen semmi meglepő nem volt abban, hogy rajtunk kívül senkinek nem volt ekkora cucca, azon viszont már meglepődtem, amikor a helyi arcok valami klettersteigútról kezdtek beszélni, ami a déli falon megy fel. Fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen is; mindenesetre akkor hallottam először a legendás Johann-ról.
----------
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de nem bírom megállni, hogy ezt a képet ne szúrjam be… 
Szóval itt balra tetten érhető (mármint a durván vörösre égett fejemen kívül) stájer vendéglátóink félresikerült igyekezete, amellyel fel akarták dobni a férfi WC sivár hangulatát. A törekvés szimpatikus, a megvalósításán még azért kell egy kicsit dolgozni. Könyörgöm, hát lehet így a brunyálásra koncenrálni?!?
Itt éjszakáztunk, majd másnap reggel nekivágtunk az Adamekhütte felé vezető útnak. 
Csodálatos júliusi napsütéses időnk volt, lehet hogy egy kicsit túl meleg is. Az út első szakasza semmi extra, kanyarog a déli fal tövében, aztán egyszercsak egy poros-csúszós-meredek szerpentinbe torkollik (a képen látható mély bevágásba visz fel). Itt előrementem, naivan azt gondolva, hogy majd fent a bevágásban jól bevárom E-t. Gyakorlatilag ezzel a momentummal a csúcsmászáshoz fűződő összes reményemnek búcsút inthettem. Hogy miért?
Mert:
- meleg volt
- nehéz volt a hátizsák (annak ellenére, hogy a hátizsákjaink mérete kb 4:1-ben aránylott egymáshoz és – micsoda meglepetés! - E. hátán volt a kisebb cucc),
- szar volt a szerpentin (tényleg az volt)
- nem volt fix szállásunk
- kimentem látótávolságon kívülre
- aznapra elég nagy távolságot terveztünk be
- mert csak.
Az ezek miatti feszültség csak gyűlt és csak gyűlt és csak gyűlt, míg végül egy kiadós hisztiben sült ki cáfolhatatlan észérvek kristálytiszta sorozatává állt össze. A hegy vonzereje és kincstári optimizmusom együttesen sem bizonyult elégnek, az első adandó kereszteződésnél visszafordultunk a parkoló felé.
Hiába, a női észjárás a hegyek köztudottan kifürkészhetetlen világánál is sokkal szeszélyesebb…
A kedélyek szerencsére hamar lecsillapodtak és este bivakoltunk egy jóízűt az alaptáborban (=a parkolóban aludtunk a csomagtartóban), aztán reggel a sűrű ködben felvonóval felmentünk a jégpalotába – ezek a fránya osztrákok 2700 méteres magasságban, egy felvonóval remekül megközelíthető helyen a gleccser jegébe belevájtak egy alagutat, belepakoltak néhány jégszobrot, elnevezték jégpalotának, és turista-attrakcióként mutogatják.
Ügyes…
Az érzés kedvéért 
a gleccseren a nyári sípályák mellett elgyalogoltunk még a parányi Seethalerhüttéig, aztán, mivel úgyis szar volt az idő, hát levonultunk.
Ezek után került elő a B terv: a Dachstein déli falával szemközt van egy másik hegyvonulat (akit esetleg érdekel, a Schladminger Tauern névre keressen rá). Ennek az egyik völgyében van a Wilde Wasser: ez egy szépen kiépített szurdok, mindenféle vízesések alatt-mellett-között visz az út, függőhidakon és grádicsokon kell közlekedni, és közben hullik a vízpermet az ember fejére. Jó móka, olyasmi, mint Graz mellett a Bärenschützklamm. A szurdok tetejére érve lehet még tovább menni, és nem több mint 800-
Egy útszéli szénapajtában töltött éjszaka után a Wilde Wassert céloztuk meg, 
de immáron jóval visszafogottabban fogalmaztuk meg a célt: maximum egynapos túra lesz (=minimálcucc), és a szurdok után meglátjuk, hogy állunk idővel és energiával, és annak függvényében megyünk tovább vagy fordulunk vissza.
Nos, E. a két nappal korábbi kifogásait („Ekkora távolság és szintkülönbség nekem egy napra túl sok!”) teljes mértékben annullálva fürge zergeként kompromisszummentesen szaladt felfelé (ez azzal lehet összefüggésben, hogy a hátizsákot szokása szerint valahogy rám lőcsölte…), egészen a Klafferkesselig, alig bírtam vele tartani a lépést.
Na jó, útközben a Preintalerhüttében egyet pihentünk. Mittagessen, Schiwasser, Spritzer, oder?
Az út egyébként valóban megérte a fáradságot, mert páratlan látványban részesültünk. Fényképezkedtünk kicsit, aztán lerongyoltunk a kocsihoz.
A nap statisztikája:
„Ekkora távolság és szintkülönbség nekem egy napra túl sok!” – No persze…
Az állás mindenesetre:
Dachstein - Gergő: 2-0
