A múltkori posztban arról esett szó, hogyan készültünk a Kinizsi100-ra. Hajtás után arról lesz szó, milyen volt benne lenni.
1. Apaaaa, kezdőőődik - Békás (0)
A hajnali HÉV-en harsányan nosztalgiáztak marcona sporttársak korábbi Kinizsiken szerzett élményeik fölött, közben mi Balázzsal próbáltuk egymásban tartani a lelket; meglehetősen lagymatagon, mert leginkább a saját kis kételyeinkkel voltunk elfoglalva. Végül kimondva-kimondatlanul mindig ugyanannál a kérdésnél kötöttünk ki:
- BAKKER, HÁT KELL EZ NEKEM EGYÁLTALÁN?!?!?!?!
Remélem, a stilisztikai finomságokra fogékony olvasóközönség értékeli, hogy mindjárt az első félmondatban elsütöttem két alliterációt...
Békáson összeakadtunk Solymositomival (ugyanazzal a HÉV-vel jött), végigálltuk a nevezéshez kígyózó sort, aztán meg átkullogtunk a rajtnál kígyózó sorba. Balázs kollégái később érkeztek, így konkrétan már akkor sikerült háromfelé szakadnunk mielőtt elrajtoltunk volna. Laca és Sütőzoli kihasználták az előnevezést és elrajtoltak a lehető legkorábban, Balázs beállt hátra a kollégákhoz, mi meg Tamással maradtunk a két csapat között. Lassan ment a sor, hát gyorsan beugrottam a szomszéd kocsmába és magamba erőltettem egy jó adag vizet (ekkor még szeszt nem mertem), aztán elrajtoltunk. Nagyjából ebben a pillanatban a para is elszállt: vége a bizonytalanságnak, lesz, ami lesz, benne vagyunk.
Az volt a terv, hogy Lacáék szépen lassan csorognak, hogy utol tudjuk őket érni. Viszont mi is szépen lassan csorogtunk, hogy Balázsék utol tudjanak minket érni. Persze a szép lassú csorgás mindenkinek mást jelent... Végül aztán megálltunk, bevártuk Balázsékat, kb. 1 km-t mentünk együtt, aztán érzékeny búcsút vettünk tőlük. Aznap már nem is találkoztunk.
2. A bukás - Hosszúhegy (14,49)
És innentől kezdve Sassal durván rákapcsoltunk, és sorra előzgettük a lassabb partikat. Már ha tudtuk: amíg széles utakon vezetett a túra, nem volt ezzel gond, de amikor az 1300 ember bezsúfolódik az egyszemélyes ösvényekre, ott már jóval macerásabb előzgetni. Meg közben a terepfutók előzgettek minket is, de azért így is megvolt az az illúziónk, hogy jól haladunk. Egyébként pont a terepfutóktól tanultam el a varázsszót: „Jövök balról!”, vagy „Jövök jobbról!”; nálam is bevált, ennek hallatára, ha van rá lehetőség, az ember félrehúzódik és elengedi a fürgébbet.
Aztán elkezdett dolgozni a víz, amit a rajt előtt magamba parancsoltam, be kellett húzódnom a bokrok közé brunyálni. Tamás (és a fáradságos munkával leelőzött sporttársak) szépen csorogtak tovább, míg én ott csorgattam. Aztán persze iparkodni kellett, hogy utolérjem. Épp egy könnyű(nek tűnő) lejtős szakasz következett, kicsit belefutottam. Nem kellett volna: beakadt a lábam egy kiálló gyökérbe, és gyönyörű légmunka után pofára estem. Na jó, hasra, és a földet érést sikerült a térdemmel és a könyökömmel tompítani. Nagyjából ezeket gondoltam, nagyjából ebben a sorrendben:
- „Nabazmeg, még 10 km-t sem tettél meg, és máris összetöröd magad!?!?!?”
- „Na jól van, úgy tűnik, nincs nagyobb baj…”
- „Óóóóóóóóóóóóóó, Gergő, úgy nézel ki, mint egy disznó….és még hasra is estél….”
A pecsétig már semmi komoly esemény nem volt, az esésnél a dzsuván kívül szerencsére csak néhány felületi horzsolást gyűjtöttem be, semmi komolyabb sérülést. A könnyebb részeken bele-belefutottunk, aztán már ott is voltunk az állomáson. Itt értük utol Lacáékat.
3. Jött egy felhő, mi leszállt közénk - Pilis-nyereg (26,37)
Hosszú, kellemes, lankás szerpentin fel a Pilis oldalában. Felhőbe hanyatlott a hegy, megkapó volt a hangulata, ahogy a szellemalakok vonultak a nagy fehérségben. Már-már magashegységi élmény volt. Lacáék kicsit lemaradtak depózni. Szinte észrevétlenül telt a szakasz. Az állomáson frissítés, és egy fickó a kezembe nyomott valami cetlit, hogy majd jó lesz az még később. „Ha te mondod…„ Begyűrtem a zsebembe, és azzal a lendülettel meg is feledkeztem róla. Kis szerelvényigazítás, és irány tovább.
4. It’s raining, men - Nagy-Gete (42,75)
Kesztölc előtt jártunk valamivel, amikor megérkezett a beígért eső.
AZ OMSZ egyébként jó munkát végzett, le a kalappal előttük: azt jósolták ugyanis, hogy dél és 16:00 között várható eső a régióban. Háromnegyed 12 és háromnegyed 4 között esett.
Összesen 2 vagy 3 olyan alkalom volt, hogy erősebben rázendített - ilyenkor persze szívtam a fogam, hogy miért nem hoztam esőkabátot -, de a köztes időben meg csak szemerkélt. Összességében az esőkabát inkább nem hiányzott, mint igen, úgyis csak befülledtem volna alá. Viszont nagyon jó volt, hogy nem tűző napsütésben kellett vánszorogni, valószínűleg sokkal több energiát leszívott volna, mint a mostani kellemes 18-20 fok.
Dorogon megálltunk vizet vételezni a Popeye non-stop sörözőben (egyébként reggel 5 és este 10 között tart nyitva, legalábbis a programfüzet szerint).
Ennyi durván leharcolt karaktert régen láttam utoljára. Valaha szebb napokat látott bányászok lehettek, viszont a bányákat bezárták, ők meg ott maradtak... Ránézésre azóta életvitelszerűen isznak (bár lehet hogy már előtte is edzettek egy kicsit).
Ha már egyszer ott voltunk, természetesen nem hagytuk ki az alkalmat, doppingoltunk egy jóízűt: bevettünk egy-egy háromcentes Unicumot (az izomsérülések belsőleg történő orvoslására).
Míg Tamás fizetett, valahogy el voltam foglalva a cuccaim rendezgetésével, csak annyi ütötte meg a fülemet, hogy „280”.
Utólag ez a beszélgetés zajlott köztünk:- Te, 280 HUF-ba került egy ampulla?
- Ja, nem, a kettőért fizettem ennyit összesen (!!!).
- Asztakurva…
Hát, ha valahol, akkor itt aztán tényleg költséghatékonyan lehet berúgni. Nem véletlen, hogy a helyi arcok is itt pecóztak.
Még reggelről emlékeztem pár fickóra, mellettük ácsorogtunk a HÉV-en: tisztjelöltek voltak a ZMNE-n, de amire igazán felfigyeltem, az az volt, hogy elég nagy pakkokkal jöttek, futócipőben, és a hátizsákjukra felapplikálták a bakancsaikat is. (Virtigli, jó nehéz katonai bakancsnak tűntek…) Dorogon értük utol és előztük meg őket. Akkor már a bakancs a lábukon volt és a futócipő utazott a zsákon.
Amúgy egyébként nem is ártott a dopping, következett ugyanis a Nagy-Gete, és vele a csúszkálás és sárdagasztás hegymenetben. A maga 455 méteres magasságával egyébként nem lenne vészes a történet, de az eső nagyon nem tett neki jót: az agyagos út megázott, az előttünk járók már jól széttaposták, így az eleve csúszós felület még csúszósabb lett. Abba nem is merek belegondolni, mi maradt az utánunk érkezőknek… Talán a Gete volt az egyetlen hely az egész túrán, ahol kifejezetten hátránynak éreztem, hogy futócipőben vagyok, nem pedig bakancsban (a wannabe tiszturak ezek szerint tudták, mit miért csinálnak). Szerencsére nem tartott sokáig, de azért néhány diszkrét káromkodást elmormoltam a bajszom alatt.
És fent sem volt egy nagy élmény, esett. Bedobtam egy almát, szereztünk pecsétet és indultunk tovább.
