Tovább után folytatódnak a Kinizsi100-on megélt viszontagságok. Az eleje után itt a középső szakasz.
5. One more drink, Lacikám Tomikám? - Mogyorósbánya, Kakukk vendéglő (51,75)
A Getéről az ereszkedés sem volt zökkenőmentes: nem hosszú ugyan, de velős. Meredek, köves, és a nedves kövek ugyebár nem éppen a csúszásmentességükről híresek. Elég jól meg is fogta ez a szakasz a mezőnyt, sokan összetorlódtunk. Nem sokkal később, már amikor a Hegyes-kő felé tartottunk, zuhantam bele az első nagyon mély gödörbe: elfáradtam. Fájtak a lábaim, sajogtak az izmok, átázott a cipőm, a zoknim, ragadt a sár minden lépésnél, szóval a hátam közepére kívántam az egészet. Szerencsére innen már hamar elverekedtük magunkat a tokodi pincékig.
Mivel még az indulás előtt úgy gondoltam, hogy ezt az őrültséget úgyis csak egyszer fogom végigcsinálni az életben, feltettem magamban, hogy nem fogom kihasználni a kísérő kocsiban rejlő, mégoly csábító lehetőségeket. Laca atyai jóbarátja – Péter egyébként többszörös teljesítő, és idén is Lacáékkal menetelt – ajánlotta fel a kocsiját depónak, és felesége, Borika volt a kitartó sofőr.
A nagy elhatározásnak mondjuk az lett az ára, hogy olyan 8 kiló körül volt a zsákom (sokallottam) – ahogy ettem ki a szendvicseket belőle, úgy lett persze egyre könnyebb.
Aztán Tokodnál Borika terülj-asztalkámat rittyentett a csomagtartóból, és ezzel nem várt rést ütött elhatározásom eladdig szilárdnak tűnő pajzsára. Tisztába tettem magam, előbányásztam a szendvicseimet – és ekkor pillantottam meg az asztalon az olajbogyókat. A másodperc tört része alatt végem lett. Végre tiszta és száraz zokni van a lábamon, vízhólyagok egyelőre nincsenek, kidörzsölődés sehol, majdnem féltávnál járunk, a rendelkezésre álló 24 órának bőven kevesebb mint a felét használtuk el, és a durván megsózott kolbászos szendóim mellé olivát tolok az arcomba… Na ez az elégedettség csimborasszója.
A tokodi wellness-program a tiszta zoknival, alvázmosással, Voltarennel, evés-ivással végül bő félórásra sikerült. Megtérülő beruházásnak bizonyult, viszont Lacával, Sütőzolival és a többiekkel itt találkoztunk utoljára.
Egyébként pedig Nobel-díjat a nedves törlőkendő feltalálójának!
A pincéktől a Kősziklán át Mogyorósbányáig szinte átfutottunk. Mivel a pecsételőhelyet a kocsmába telepítették (hogy mik vannak!?!?!) ismét alkalom nyílt egy jó kis doppingolásra.
- Te, Tamás, nem iszunk még egy Unicumot?
- Áááá, én most nem kívánom, nem esne jól.
- Pedig több alkalom nem lesz rá…
- Ja, az más…
6. Vergilius és a vízhólyagok - Bányahegy (72,67)
Mogyi után nem sokkal összeakadtunk egy másik párossal: tsabii-val (aki egyébként Sas régi cimborája és idén ötödször veselkedett neki a témának) és Ádámmal (neki ez volt a második).
Ők hárman indultak, de a harmadik srác lesérült és kiszállt, mi is többen indultunk, de szétmorzsolódtunk; hamar kisült, hogy nagyjából ugyanabban a tempóban tudunk haladni, hát összeálltunk egy négyes szerelvénybe.
Péliföldszentkereszt előtt jártunk, amikor Balázs is bejelentkezett. Igazából azért hívott fel, hogy bejelentse, Tokodnál kiszálltak. Mire Dorogra értek, négyfős csapatuk kétfősre olvadt, de a maradék kettő osztott-szorzott, és arra jutott, hogy matematikai esélyük még van arra, hogy szintidőn belül beérjenek. Továbbindultak hát, de a Gete kiszívta belőlük a maradék lelkesedést. „Legfeljebb féltávnál kiszállunk…” Hát kiszálltak.
Egyébként valóban ez volt a jó döntés, de Balázsban azért ott motoszkált a kisördög: „Én mondtam, hogy a 40-es résztávon kellett volna indulnunk, és akkor most lenne egy fasza kis kitűzőnk is…”
Péliföldszentkereszt amúgy egy Mária-zarándokhely, nagyon szépen felújított vendégházzal, és a vendégház közelében egy finom, friss vizű forrással.
tsabii itt, a forrásnál kérte meg a csaja kezét. Erre csak annyit tudok mondani, jó érzéke van a srácnak a dramaturgiához…
Péli után kiértünk a bika-völgyi műútra, ahol ismét beleszaladtunk egy miniatűr Kánaánba. A depós kocsik mellett ott állt egy furgon, mellette nagy, harmatos szódásballonok, az asztalon pedig különböző szörpök és fröccsnek való borok kirakva – vérmérséklet és lelkiállapot szerint lehetett választani. Az asztal mögött egy vigyorgó figura, aki csak annyit mondott: „A Pilis-nyeregnél kaptatok kupont. Ugye mondtam, hogy jó lesz még később?” Egységadag nem volt, mindenki akkora dózist kapott, amekkora poharat elő tudott varázsolni. A zsebem aljába begyűrve még megvolt a kuponom, tsabii pedig jó öblös fémbögrét hozott magával… Életem egyik legfinomabb meggyszörpje volt.
Ide Pusztamarót már közel van, onnantól kezdve pedig egy jó darabig olyan szakaszon visz az út, ami a Gerecse50 útvonalával közös. Ismerős tájakon jártunk tehát, bár sötétben, és az ellenkező irányban.
Továbbra is jó tempóban zakatoltunk előre. Korábban úgy számoltunk, hogy ha a tempót tudjuk tartani, akkor még a teljes sötétség beállta előtt be tudunk érni a bányahegyi ellenőrzőpontra, nem kell a sötétben molyolni meg lámpázni. Csapattuk tehát, és közben egyre kevesebb szó esett. Én is éreztem, hogy a tokodi gyógykezelés hatása kezd kimenni, mintha megérkezett volna az első vízhólyag is a talpamra, és egyáltalán, kezdtem bezombulni.
Na az ilyen félig transzba esős, monoton helyzetek átvészelésére általában mindenkinek van valami jól bevált módszere. Az enyém az, hogy a lépések ütemére verseket duruzsolok magamban. (Vagy a versek ütemére menetelek, nézőpont kérdése.) A hexameterek a legjobbak, latinul, magyarul, de az utóbbi időben – kiccsaládom örvendetes gyarapodása apropóján - bekerült a repertoárba néhány ígéretes gyerekvers is.
Hexameter kategóriában van néhány erős magyar versenyző („Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza”), néhány latin okosság („Gutta cavat lapidem non vi sed saepe cadendo”), de kétség nem férhet hozzá, Vergilius a király. Nem bírom megállni, itt van pár példa:
- „Semper honos nomenque tuum laudesque manebunt.”
- „Quidquid id est timeo Danaos et dona ferentes.”
Hát nem gyönyörű? Igazi felüdülés menet közben ezeket a mondatokat és társaikat ízlelgetni. Már csak ezért megérte annyi éven keresztül latint tanulni...
A lényeg az, hogy a hangsúlyos szótagra mindig bal lábbal kell lépni, és akkor így éppen kiadja az ütemet. Ha épp nem zenét hallgatok, futás közben is nagyon jól működik. Segít elterelni a figyelmet arról, milyen lassan vánszorog az idő, esztétikai élményt kölcsönöz a monotóniának, és hát nem mellékesen frissen tartja az elmét.
Anima sana in corpore sano..., mint az közismert.
Így érkeztünk be Bányahegyre, ahol újabb nagygenerált kellett tartani. A tiszta zokni-törlés-Voltaren rutin most annyival bővült, hogy itt már meg kellett fűzni a vízhólyagokat is.
Éreztem, hogy sok vizet és ásványi anyagot izzadtam ki, pótolni kellett. Gondoltam, ha a teába csempészek némi sót, akkor mindkettőt elintézem egy csapásra. Az ötlet amúgy nem is lett volna rossz, de a kivitelezésbe csúszott egy kis malőr: a tea langyos volt és az összes só lement a pohár aljára. Az első pár korttyal még így sem volt semmi baj, de ami utána jött… Mintha nagy kortyokban beküldtem volna jó két decit az Adriából. Nem sokon múlott, hogy nem jött vissza rögtön – de tény, hogy erőre kaptam tőle.
