Az Index vonatkozó fórumán valaki feltette a kérdést: Miért megy el az ember a Kinizsi100-ra?

Tényleg, miért is?

1300 résztvevő, 100 kilométer távolság, megbabonázva 3000 méter szintkülönbséggel, és erre az egészre a szintidő 24 óra.

Van, aki transzcendentális élménynek tartja: „Az év legszebb napja a Kinizsi100”. Mások ennek élnek és minden évben végigmennek. A rekorder, ha jól tudom, most teljesítette 30-adszor. Nem elírás, valóban harmincadszor. A lehetséges 31-ből.

A mi tételmondatunk erre a kérdésre azt hiszem az, hogy az embernek az életben egyszer ezt végig KELL csinálnia. Pusztán csak azért, mert van. Ennyi.

Ennek jegyében a felkészülési program az alábbiak szerint alakult.

Tavaly október vége: Írott-kő70. Laca, Sütőzoli, én. Úgy voltunk vele, hogy ez lesz a beugró a nagy vizsga előtt. Ha túléljük, komolyan fontolóra vehetjük a Kinizsit. Túléltük, de alig. Saját magam számára is meglepő módon én viseltem a legjobban a tortúrát (Sütőzoli barátunk például mindkét lábát, talptól térdig tönkrerakta), de ezzel együtt nyavalygós lett a vége. Viszont valami isteni volt utána beledögleni egy kád forró vízbe.

Április eleje: Gerecse50. A tömegrendezvény. Ákos, Laca, Solymositomi (alias Sas), Atis, én. Adott napon egyszerre több mint 5000-en tapostuk egymás sarkát Tatabánya fölött a hegyekben. Na most ez abszolút értéken sem kevés, ha pedig ahhoz viszonyítom, hogy ez az 5000 ember Csorna lakosságának pontosan a fele, egyenesen rémisztő. Ha nem muszáj, ezt többet nem csinálom végig. Inkább korzózok itthon, a Fő téren. Fizikailag nem volt vészes, inkább az volt idegesítő, hogy olyan helyen is jöttek elő vízhólyagok a talpamon, ahol eddig soha az életben. Meg persze a gondolat, hogy ez pontosan a Kinizsi100 fele… Viszont az otthoni kolbászos-keménytojásos szendvics a frissen szedett medvehagymával felejthetetlen. És ami a legfontosabb: szép kitűzőt kaptunk (ami azóta nálunk hűtőmágnessé lényegült át, de ez most mindegy is).

Május eleje: Káli60. Az ország egyik (ha nem a) legszebb vidékén. Ákos, Laca, Ákosöccsetomi, Sütőzoli, Solymositomi, Tempókutya meg én. Tempókutya csak úgy hozzánk csapódott a balatonhenyei kocsma teraszán (hiába no, muszáj volt bemenni, ha egyszer ott adták a pecsétet...) és elkísért egészen Révfülöpig, de előtte szépen felmászott velünk a Fülöp-hegyi kilátóba is. Idegenforgalmi katalógusba kívánkozó környezet (salföldi kolostor, kékkúti forrásvíz, balatoni panoráma mindenféle szögből, kőtenger, Hegyestű, stb.), Checkpoint Charlie (Karibá R.I.P.) - és lehangoló teljesítmény. Annyira szép vidék, hogy egyszerűen elszórakoztuk az időt a bámészkodással. Meg meleg is volt (mondjuk hajnalban még fagyott). A változatosság kedvéért Sütőzoli barátunk mindkét lábát tönkrerakta, bár most már volt rajta térdprotektor. Ismét aggodalomra adott okot, hogy hiába ragasztottam le az eddigi összes potenciális vízhólyagodós területet a talpamon, ismét újak jöttek, ismét máshol. És ami a legbosszantóbb: sikerült a tűző napon egyszerre leégnem és megfáznom. Viszont a balatonhenyei hosszúlépés verhetetlen. Balázs a túrázással frissen megfertőzött kollégáival a Káli30-at nyomta le, örültem neki nagyon, mikor a célban találkoztunk.

A srácok még végigcsináltak pár túrát, meg mellette sportoltak is ezt-azt. Lett volna még egy közös felhozó túránk, az Őrség50, de aztán úgy alakult, hogy azon én családi elfoglaltságaim okán nem tudtam megjelenni. (Meg persze azt sem szabad elhallgatni, hogy a megelőző esti buli erősre sikeredett, és miközben a srácok az Őrségben küzdöttek a kilométerekkel, én otthon küzdöttem a hullámokban rám törő bulímiás rohamokkal és a konstans migrénnel.) 

Hát ilyen előzmények után jött el végül május utolsó hétvégéje, a nagy tetemrehívás napja. Kiccsaládom elhelyezése miatt már a BP-re való eljutás is elég szövevényesre sikerült, végül Balázséknál húztam meg magam éjszakára.

Balázsról ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy szinte az utolsó pillanatig úgy volt, hogy nem jön, vagy ha jön is, akkor maximum a 40 km-es résztávra. Ha azt mondom, hogy a felkészülése nem volt zökkenőmentes, talán nem rombolom nagyon a nimbuszát... Az utolsó egyeztetésnél aztán kibökte, hogy hát tulajdonképpen ők is a 100 km-en indulnak. A firkász kollégái ugyanis - akiket ő fertőzőtt meg (egyébként nagyon helyesen) a túrázás gondolatával, és akik életükben eddig uszkve 2 alkalommal túráztak, amiből az egyik a Káli30 volt - mindenfajta józan megfontolás ellenében erősen elhatározták, hogy vagy Kinizsi100, vagy semmi. Természetesen innentől kezdve Balázs számára sem volt menekülőút. Mire megérkeztem hozzájuk előző este, már leszámolt a félelmeivel, és úgy volt vele, hogy "ha már így alakult, semmi gond, legfeljebb félúton kiszállunk".  

(Folyt. köv.)