HTML

A firkász, a vegyész és a bölcsész hegyi kalandjai

A firkász, a vegyész és a bölcsész, cimboráikkal együtt az elmúlt néhány évben begyűjtöttek jó pár élményt jó pár hegyen. Most elérkezettnek látták az időt arra, hogy ezeket közre is adják. Reményeik szerint szórakoztató formában. Vélemény, ötlet, tetszésnyilvánítás, fikázás, egyéb - vagy kommentbe, vagy ide: endorfin.k.e@gmail.com

Friss topikok

Miért nem jó szexuálisan abúzálni egy tigrist?

2010.06.01. 23:44 hunquintil

Vegyészünk a minap megírta az első Grossglockner-túránk sztoriját, ahogy ő látta. Erre bennem is felbuzogtak az emlékek. Először ezeket kommentbe akartam írni, de hirtelen annyi minden tolult elő, hogy kiad egy önálló posztot is, és az is kiderül, hogy mi köze van a címben említett nagymacskával létesített intim nexusnak Ausztria tetejéhez.       

Az ötlet határozottan Balázstól jött, erre biztosan emlékszem, ő rángatott bele. Én már a Júliai-Alpok-beli kalandozásunkkal is nagyon boldog voltam; az a túra számunkra hivatkozási alappá vált, de az ottani helyek elérhetők mindenféle extra cucc nélkül (persze csak nyáron), kell egy jó cipő, és kész. A rosseb se gondolt arra, hogy ezeknél magasabb helyekre fogunk járkálni, legalábbis ilyen hirtelen.  
  
Aztán valahogy Balázs elkezdte pedzegetni, hogy csak meg kéne próbálnunk nekünk is a Glocknert. A Nagyváthy is azt írja, hogy nem annyira nehéz célpont, ha nem jutunk fel, hát nem jutunk fel, satöbbi. Arra is emlékszem, hogy a csaja nem nagyon örült az ötletnek: ”sose jártatok még 3000 méter fölött, gleccsernek meg még a közelében sem, hülyeség egyből a Grossglocknerrel kezdeni.” Megjegyzem, mélységesen igaza volt, nem a legbölcsebb dolog elenyésző magashegyi tapasztalattal egyből Ausztria legmagasabb csúcsának (3798 méter) nekiindulni, még akkor sem, ha a normál úton készül felmenni az ember, de addigra már a fejünkbe vettük, hogy megyünk, lesz ami lesz.
 
Hágóvasat, jégcsákányt addig jóformán csak képeken láttunk, hogy hogyan kell őket használni, arról fogalmunk sem volt (nekem legalábbis semmi). Annyit tudtunk, hogy a Mountexben lehet ilyesmiket bérelni (akkoriban még nem szaporodtak meg ennyire a kalandtúra utazási irodák, nem lehetett minden bokorban hozzájutni mindenféle cuccokhoz). Kiindulási alapnak ennyi éppen elég, úgyhogy egyelőre ennyiben maradtunk. Lájtosan mászogattunk erre-arra (Csókakő, Hohe Wand), tervezgettünk erősen, és izgultunk. Picit aggasztott, hogy nem nagyon értünk a cuccokhoz, de úgy voltunk vele, hogy majd csak lesz valahogy...
 
A csajom, E.,  ekkortájt említette meg, mintegy mellékesen, hogy képzeljem el, az unokatesója, Laca (akivel uszkve kétszer találkoztam azelőtt), szintén kedveli a hegyeket, és hogy ő már megmászta a Glocknert, és egyébként szar passzban van, és hogy nincs-e kedvünk elhívni.
MICSODAAAA????? ÉS EZT CSAK MOST MONDOD???? –gondoltam magamban. Hiszen ordítóan nyilvánvaló, hogy a helyismeret-tapasztalat úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér…
Így hát elhívtuk.
Ő meg jött.
 
Indulás előtt még üdvözöltem a kölcsönzött hágóvasakat és a csákányt (Balázs hozta őket Pestről), majd éjszaka utaztunk. 
 
B. az alkalomra előtúrt valami ősrégi BlaBla kazettát, és útközben azt hallgattuk rongyosra. Erről a zenekarról azt kell tudni, hogy egyebek mellett ezzel, ezzel, és ezzel a számmal ajándékozták meg az emberiséget. ”…ki eteti meg a teheneket…”, muhaha.
 
Egy túra költségvetésében jelentős optimalizáló tényező az éjszakai megérkezés, különféle Mautokat, Gebühröket és egyéb sarcokat ilyenkor már nem szednek be a fáradt utazótól, viszont sötétben kell sátrat állítani.
 
Akkoriban egy háromszemélyes RP alagútsátorral nyomultunk. Azzal reklámozták, hogy nem kell szétszedni a külsejét és a belsejét, elég egyszer összegombolni és utána már úgy is maradhat. Csak bele kell tolni a merevítőrudakat, és már kész is, a legnagyobb eső közepén is pillanatokon belül szuper száraz sátorban lehet hesszelni. Ezt annak idején mi elhittük. Igen ám, de a sátor váza nem önhordó, két párhuzamos rúd van benne, ohne keresztmerevítő, és ezeknek a stabilitását zsinegekkel kell biztosítani. Ezeket a zsinegeket meg kis cövekekhez kell rögzíteni. Ha a talaj köves, nem megy bele mélyen a cövek, és ha éppen nincsenek a közelben fák, vagy nagy kövek, amihez hozzá lehet kötözni a madzagokat (és hát lássuk be, a magasabb régiókban ez nem ritka), akkor elég nagy szívás egy ilyen sátrat felállítani. Na jó, ezt a sátrat. Annyi idő alatt az önhordós fajtából 3 másikat pöpecül fel lehet dobni. Akár esik, akár nem. Tetejébe meg még nem is volt könnyű… Összességében több volt vele a macera, mint amennyit nyertünk vele. Nem véletlen, hogy Balázs megszabadult a sajátjától, az enyém meg valamelyik költözés áldozata lett.
 
Reggel aztán a szokásos időhúzás-piszmogás következett: sátorbontás, kipakolás, bepakolás, átpakolás, reggeli, öltözés, vetkőzés, kávé-cigi-szarás, felszerelés beállítása, stb. Mindezek után páni félelemtől bénítva várakozásokkal telve és némi drukk kíséretében elindultunk. Az úton sokáig nem történt semmi, caplattunk felfelé a gleccserpatak völgyében, itt-ott kereszteztük, közben meg lihegtünk, fényképezgettük a tájat-virágokat, álmélkodtunk. Nagyjából 15 perc után hangzott el először, hogy már rég visszafele kéne jönnünk. Néha a távolban elszaladt pár mormota. Mire a Stüdlhüttéhez értünk, tényleg abbamaradt a Laca által emlegetett szemerkélő eső. Leginkább annak köszönhetően, hogy a baromi erős szél szétfújta a felhőket.
 
A gleccseren felfelé sokáig nem vettük fel a hágóvasakat, Laca szerint stabil volt a hó, mi pedig ezt el is fogadtuk – és tényleg tartott a felszín, az a néhány repedés pedig már jó messziről látszott. Aztán amint felcsatoltuk a hardvert, meg- tapasztalhattuk, hogy milyen érzés hágóvasban közlekedni.
 
Már a felcsatolás is megér pár mondatot: természetesen a kölcsönzői állomány nem a legmodernebb csili-vili önrácsattintós modellekből, hanem a régebbi, kicsit már leharcolt, kötözős egységekből áll, de ezek közül is abból a fajtából, amin kizárólag heveder van, meg néhány karika. Jónéhány cifra káromkodásba tellett, mire kisakkoztuk, hogy melyik irányba, milyen szögben, melyik karikán keresztül kell vezetni a hevedert úgy, hogy azért a vas is a lábunkon maradjon.

Ha már egyszer fenn van, tartani szuperül tart a havon, viszont enyhe terpeszben kell járni, különben összeakadnak a fogai, és/vagy elrúgja az ember a saját vádliját. Márpedig ha egy hágóvassal megrúgják az ember vádliját, akkor az meg van rúgva. Én a fogakat akasztottam össze rögtön az elején, Balázs pedig átszakította vele a kamásliját, majd nem sokkal később már sokkal jobban célzott. Szerencsére csak felületi sérülést okozott magának…

Ezen a ponton hadd szóljak közbe: ugyanis az én feladatom volt a hágóvasak beszerzése. A körülöttük lévő mizéria azonban csak részben okolható tapasztalatságunkkal. A kölcsönzött vas ugyanis a létező konstrukciók egyik legrosszabbika volt, amit – mivel korábban tényleg nem találkoztunk élőben még ilyen eszközzel – a kölcsönzés helyszínén nem szúrtam ki. Menekülni az ilyen vastól!Amint a képen is látható, a konstruktőrök valamilyen rejtélyes oknál fogva plusz két befűző-karikát terveztek a hágóvas oldalára. Első ránézésre ez jónak tűnhet, mondván, nem csúszik ki belőle oldalra a bakancs. Azóta tudjuk, hogy ez a klasszikus hevederes, négy ponton rögzítő hágóvasaknál sem történik meg, ergo teljesen feleslegesen bonyolította meg a befűzés amúgy sem könnyű folyamatát.
Azonban a borzalmakat fokozandó, nemcsak a vas hosszát kellett a bakancshoz igazítani, hanem ezt a két oldalsó szart izét is. Ráadásul csavarokkal…
Ehhez még otthon kellett az indulás előtt s.o.s. venni egy 10-es kulcsot, na meg cipeltük a csavarhúzót is, hogy aztán a gleccser közepén – a szentek le-föl rakosgatása közepette – kis barkácsműhelyt alakítsunk ki. Ugyanis hiába szereltük otthon méretre a vasakat, ez két oldalsó izé folyamatosan elmozdult. Ezek miatt kellett igazán kisterpeszben járni: kiválóan bele tudott akadni lépés közben az oldalsó karikába a hágóvas első foga… (a firkász.)

A drótköteles szakasz előtt pár érdekes látványosság tárul a szemünk elé:

A Glocknergruppe palás kőzetből áll, méghozzá vízszintes rétegekből. Ezen a szakaszon viszont a hegységformáló erők pajkos játékosságának hála ezek a vízszintes rétegek szabályos derékszögű fordulatot vettek és függőlegesen bukkantak a felszínre. Nem mellesleg pedig innen visszanézve a gleccserhasadékok, amik mellett eljöttünk, megmutatták, mennyire érdekes  formákat is tudnak ölteni.

 
Inni viszont megint elfelejtettem, így mire a ház alatti drótköteles-sziklás részhez értünk, erősen hasogatott a fejem. Ott már a levegő is ritkább, 10-lépésenként meg kellett állnom pihenni, hogy a zihálásomat valamennyire rendbe szedjem. Eddigre már lecsatlakoztunk a kötélről, mindenki a saját tempójában küzdött. Laca előttem járt, látótávolságon kívül, Balázs mögöttem, szintén látótávolságon kívül. Aztán mikor már épp elkönyveltem magamban, hogy soha nem érünk a házhoz, és hogy szét fog robbanni a lüktetéstől a fejem, a ködből egyszercsak előugrott a menedékház, melynek neve nyelvtörőkkel vetekszik: az Erzherzog Johann Hütte.
 
A hütte-hangulat mellett egy veszprémi csapat várt minket. Egyikük épp azt ecsetelte, hogy az eggyel lentebbi házban meglovasították a bakancsát (ne feledjük, egy jól bejáratott lábbeli elvesztése az egyik legnagyobb ocsmányság, ami hegyen történhet az emberrel; én magam ezen az egy eseten kívül nem is találkoztam hasonló történettel). Persze megreklamálta a háziaknál, és persze kapott helyette egy másikat, de bőrbakancs helyett valami impregnálatlan vászon izét adtak neki. Annak rendje és módja szerint át is ázott. Az estéje jelentős részét azzal töltötte, hogy minden beérkező sporttárs lábát lecsekkolta, hogy nem véletlenül az ő bakancsát használja-e. Amíg az illető nem tisztázta magát, addig a veszprémi kolléga szemében csak egy Mengelébe oltott Oszama bin Laden volt. Történetesen nekem hasonló bőrbakancsom van, mint amilyen az övé volt. Az övét ugyebár ellopták, így összehasonlítási alapom nem volt, ám az adott pillanatban nem is nagyon volt lehetőség a részleteken rugózni… Szerencsére körülbelül a harmadik mondatnál kiderült, hogy az én lábam kisebb, így elég hamar barátok lettünk, de benne volt a levegőben, hogy ha neadjisten még a méret is stimmel, akkor egy tetszőlegesen választott lágyrészem nagyon közeli ismeretséget köt a jégcsákányának egy tetszőlegesen választott végével, emígyen téve pontot rövid, de annál jelentéktelenebb hegyi karrierem végére.
 
Ebből a szemszögből nézve egy jégcsákánynak kifejezetten kellemetlen végei vannak.
 
A mászás hátralévő részét nem akarom ragozni, azt Laca úgyis megírta már: szerpentineztünk, szerencsétlenkedtünk a kötéllel, szívtunk az időjárással, aztán egyszercsak visszafordultunk, így a Dachstein mellé a van-még-egymással-befejezetlen-ügyünk hegyek listájára felkerült a Glockner is. Picit azért felhorgadt bennem a kisördög, hogy miért nem kockáztattuk meg a továbbmenést, főleg hogy mire újra leértünk a házhoz, elmentek a csúcsról a felhők. Aztán a továbbereszkedésnél újra bejött egy nagy adag masszív tejfölszerű köd, így belenyugodtam, hogy tényleg a visszafordulás volt a jó döntés.
 
Ehh, ha lett volna még egy tartalék napunk….
 
A hütténél a veszprémi srácok épp szedelőzködtek, készültek indulni, amikor mi betoppantunk. Újságoltuk nekik a helyzetünket, mire bakancsos barátunk szemléletes példázattal helyeselte a döntésünket: „Jól tettétek, hogy nem erőltettétek. Abban az időben nekimenni a csúcsnak – olyan lett volna, mint megpróbálni megbaszni egy jól megtermett tigrist: élvezni nem élvezed, értelme nincs, és a végén jó eséllyel belehalsz.”
 
Hát így nem másztuk meg a Glocknert. Gyűjtöttünk viszont rengeteg tapasztalatot, Balázs is, én is új magassági rekordot értünk el, a lábam is rendben viselte a magasságot, Lacát meg sikeresen integráltuk a kötélpartiba.

 

 

1 komment

Címkék: utazás hegymászás endorfin hobbi élménybeszámoló alpok grossglockner

A bejegyzés trackback címe:

https://endorfin.blog.hu/api/trackback/id/tr402049542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

avegyész 2010.06.03. 20:12:39

Ezt a veszprémi-tigrises epizódot én elegánsan átugrottam (eszembe se jutott, mikor írtam), habár a részletekre ilyen mélyen nem is emlékeztem, de Te nagyon érzékletesen adtad elő, LOL!
süti beállítások módosítása