Az ötlet határozottan Balázstól jött, erre biztosan emlékszem, ő rángatott bele. Én már a Júliai-Alpok-beli kalandozásunkkal is nagyon boldog voltam; az a túra számunkra hivatkozási alappá vált, de az ottani helyek elérhetők mindenféle extra cucc nélkül (persze csak nyáron), kell egy jó cipő, és kész. A rosseb se gondolt arra, hogy ezeknél magasabb helyekre fogunk járkálni, legalábbis ilyen hirtelen.  

  

Aztán valahogy Balázs elkezdte pedzegetni, hogy csak meg kéne próbálnunk nekünk is a Glocknert. A Nagyváthy is azt írja, hogy nem annyira nehéz célpont, ha nem jutunk fel, hát nem jutunk fel, satöbbi. Arra is emlékszem, hogy a csaja nem nagyon örült az ötletnek: ”sose jártatok még 3000 méter fölött, gleccsernek meg még a közelében sem, hülyeség egyből a Grossglocknerrel kezdeni.” Megjegyzem, mélységesen igaza volt, nem a legbölcsebb dolog elenyésző magashegyi tapasztalattal egyből Ausztria legmagasabb csúcsának (3798 méter) nekiindulni, még akkor sem, ha a normál úton készül felmenni az ember, de addigra már a fejünkbe vettük, hogy megyünk, lesz ami lesz.

 

Hágóvasat, jégcsákányt addig jóformán csak képeken láttunk, hogy hogyan kell őket használni, arról fogalmunk sem volt (nekem legalábbis semmi). Annyit tudtunk, hogy a Mountexben lehet ilyesmiket bérelni (akkoriban még nem szaporodtak meg ennyire a kalandtúra utazási irodák, nem lehetett minden bokorban hozzájutni mindenféle cuccokhoz). Kiindulási alapnak ennyi éppen elég, úgyhogy egyelőre ennyiben maradtunk. Lájtosan mászogattunk erre-arra (Csókakő, Hohe Wand), tervezgettünk erősen, és izgultunk. Picit aggasztott, hogy nem nagyon értünk a cuccokhoz, de úgy voltunk vele, hogy majd csak lesz valahogy...

 

A csajom, E.,  ekkortájt említette meg, mintegy mellékesen, hogy képzeljem el, az unokatesója, Laca (akivel uszkve kétszer találkoztam azelőtt), szintén kedveli a hegyeket, és hogy ő már megmászta a Glocknert, és egyébként szar passzban van, és hogy nincs-e kedvünk elhívni.

MICSODAAAA????? ÉS EZT CSAK MOST MONDOD???? –gondoltam magamban. Hiszen ordítóan nyilvánvaló, hogy a helyismeret-tapasztalat úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér…

Így hát elhívtuk.

Ő meg jött.

 

Indulás előtt még üdvözöltem a kölcsönzött hágóvasakat és a csákányt (Balázs hozta őket Pestről), majd éjszaka utaztunk. 

 

 

Egy túra költségvetésében jelentős optimalizáló tényező az éjszakai megérkezés, különféle Mautokat, Gebühröket és egyéb sarcokat ilyenkor már nem szednek be a fáradt utazótól, viszont sötétben kell sátrat állítani.

 

 

Reggel aztán a szokásos időhúzás-piszmogás következett: sátorbontás, kipakolás, bepakolás, átpakolás, reggeli, öltözés, vetkőzés, kávé-cigi-szarás, felszerelés beállítása, stb. Mindezek után páni félelemtől bénítva várakozásokkal telve és némi drukk kíséretében elindultunk. Az úton sokáig nem történt semmi, caplattunk felfelé a gleccserpatak völgyében, itt-ott kereszteztük, közben meg lihegtünk, fényképezgettük a tájat-virágokat, álmélkodtunk. Nagyjából 15 perc után hangzott el először, hogy már rég visszafele kéne jönnünk. Néha a távolban elszaladt pár mormota. Mire a Stüdlhüttéhez értünk, tényleg abbamaradt a Laca által emlegetett szemerkélő eső. Leginkább annak köszönhetően, hogy a baromi erős szél szétfújta a felhőket.

 

A gleccseren felfelé sokáig nem vettük fel a hágóvasakat, Laca szerint stabil volt a hó, mi pedig ezt el is fogadtuk – és tényleg tartott a felszín, az a néhány repedés pedig már jó messziről látszott. Aztán amint felcsatoltuk a hardvert, meg- tapasztalhattuk, hogy milyen érzés hágóvasban közlekedni.

 

Már a felcsatolás is megér pár mondatot: természetesen a kölcsönzői állomány nem a legmodernebb csili-vili önrácsattintós modellekből, hanem a régebbi, kicsit már leharcolt, kötözős egységekből áll, de ezek közül is abból a fajtából, amin kizárólag heveder van, meg néhány karika. Jónéhány cifra káromkodásba tellett, mire kisakkoztuk, hogy melyik irányba, milyen szögben, melyik karikán keresztül kell vezetni a hevedert úgy, hogy azért a vas is a lábunkon maradjon.

 

Inni viszont megint elfelejtettem, így mire a ház alatti drótköteles-sziklás részhez értünk, erősen hasogatott a fejem. Ott már a levegő is ritkább, 10-lépésenként meg kellett állnom pihenni, hogy a zihálásomat valamennyire rendbe szedjem. Eddigre már lecsatlakoztunk a kötélről, mindenki a saját tempójában küzdött. Laca előttem járt, látótávolságon kívül, Balázs mögöttem, szintén látótávolságon kívül. Aztán mikor már épp elkönyveltem magamban, hogy soha nem érünk a házhoz, és hogy szét fog robbanni a lüktetéstől a fejem, a ködből egyszercsak előugrott a menedékház, melynek neve nyelvtörőkkel vetekszik: az Erzherzog Johann Hütte.

 

A hütte-hangulat mellett egy veszprémi csapat várt minket. Egyikük épp azt ecsetelte, hogy az eggyel lentebbi házban meglovasították a bakancsát (ne feledjük, egy jól bejáratott lábbeli elvesztése az egyik legnagyobb ocsmányság, ami hegyen történhet az emberrel; én magam ezen az egy eseten kívül nem is találkoztam hasonló történettel). Persze megreklamálta a háziaknál, és persze kapott helyette egy másikat, de bőrbakancs helyett valami impregnálatlan vászon izét adtak neki. Annak rendje és módja szerint át is ázott. Az estéje jelentős részét azzal töltötte, hogy minden beérkező sporttárs lábát lecsekkolta, hogy nem véletlenül az ő bakancsát használja-e. Amíg az illető nem tisztázta magát, addig a veszprémi kolléga szemében csak egy Mengelébe oltott Oszama bin Laden volt. Történetesen nekem hasonló bőrbakancsom van, mint amilyen az övé volt. Az övét ugyebár ellopták, így összehasonlítási alapom nem volt, ám az adott pillanatban nem is nagyon volt lehetőség a részleteken rugózni… Szerencsére körülbelül a harmadik mondatnál kiderült, hogy az én lábam kisebb, így elég hamar barátok lettünk, de benne volt a levegőben, hogy ha neadjisten még a méret is stimmel, akkor egy tetszőlegesen választott lágyrészem nagyon közeli ismeretséget köt a jégcsákányának egy tetszőlegesen választott végével, emígyen téve pontot rövid, de annál jelentéktelenebb hegyi karrierem végére.

 

 

A mászás hátralévő részét nem akarom ragozni, azt Laca úgyis megírta már: szerpentineztünk, szerencsétlenkedtünk a kötéllel, szívtunk az időjárással, aztán egyszercsak visszafordultunk, így a Dachstein mellé a van-még-egymással-befejezetlen-ügyünk hegyek listájára felkerült a Glockner is. Picit azért felhorgadt bennem a kisördög, hogy miért nem kockáztattuk meg a továbbmenést, főleg hogy mire újra leértünk a házhoz, elmentek a csúcsról a felhők. Aztán a továbbereszkedésnél újra bejött egy nagy adag masszív tejfölszerű köd, így belenyugodtam, hogy tényleg a visszafordulás volt a jó döntés.

 

 

A hütténél a veszprémi srácok épp szedelőzködtek, készültek indulni, amikor mi betoppantunk. Újságoltuk nekik a helyzetünket, mire bakancsos barátunk szemléletes példázattal helyeselte a döntésünket: „Jól tettétek, hogy nem erőltettétek. Abban az időben nekimenni a csúcsnak – olyan lett volna, mint megpróbálni megbaszni egy jól megtermett tigrist: élvezni nem élvezed, értelme nincs, és a végén jó eséllyel belehalsz.”

 

Hát így nem másztuk meg a Glocknert. Gyűjtöttünk viszont rengeteg tapasztalatot, Balázs is, én is új magassági rekordot értünk el, a lábam is rendben viselte a magasságot, Lacát meg sikeresen integráltuk a kötélpartiba.