A Triglavra a felfelé vivő útnak a Tominsek utat néztük ki. Erről az oldalról (az északi falon vezető sziklamászó utak mellett) három út megy fel, (a rend kedvéért: a másik kettőt úgy hívják hogy Prag és Bamberg), és ez az, ami amolyan aurea mediocritasnak tűnt: a Bamberg az egy pihenési, kiszállási és vízvételi lehetőség nélküli, egyetlen nagy felszökés (valami 1800 méter szintkülönbséget kell leküzdeni egy szuszra), a Prag meg inkább lemeneti útnak javallott. A Tominsekre ráadásul azt írta a könyv (igen, az eláztatott könyv), hogy nem túl nehéz, de azért van benne kihívás, és nem mellesleg olyan a vonalvezetése, hogy közvetlen közelről lehet megcsodálni az északi falat. Ennek az északi-falnak a monumentalitását vagy szuperlatívuszokkal, vagy szimplán a paramétereivel érdemes jelezni. Most az utóbbit választom: 1200 méter magas, és 3 km széles, többé-kevésbé függőleges fal. Van rajta mit csodálni... Ez kell nekünk! Persze nemcsak a kihívás miatt választottuk ezt az utat, hanem azért is, mert a térkép jelölt rajta egy időszakos vízfolyást – az egyetlen olyan lehetőséget, ahol elegendő vizet tudtunk vételezni. Bíztunk benne, hogy lesz is benne víz, mert a kocsinál ott volt ugyan a maradék készletünk, de azzal csak egy napot tudtunk volna kihúzni. Vizet persze a házakban is lehet vásárolni, de ott aranyárban adják, és arra a korábban taglaltak miatt nem nagyon voltunk berendezkedve.

 

Az út beszállását elég könnyű megtalálni: az Aljazsev-háznál egyenesen tovább a völgyben, aztán a karabinernél balra. Az ösvény eleje az erdőben szerpentinezik elég meredeken, és az eső után elég csúszósan. Sőt, a két nappal korábbi eső miatt ez a szakasz kifejezetten szívás volt.

 

A történethez hozzátartozik, hogy a zsákjaink is nehezek voltak, meg egy idő után kiértünk az árnyékból is, meg aznap már egy 1000 méteres ereszkedés benne volt a lábunkban. Nem beszélve arról, hogy Balázs tulajdonképpen megelégedett volna egy csúccsal is, amit ugyebár előző nap már abszolváltunk - mivel neki nem volt elintézetlen ügye a Triglavval, extra motivációja sem volt, hogy megmássza. Egyszóval benne ismét alábbhagyott a harci tűz lobogása, és rá is kezdett a szokásos tengerpartos dumájára.  Én viszont Skrlatica ide, Skraltica Skrlatica oda, le akartam zárni ezt a fejezetet. Nem kis elszántságomba és némi csendes terrorba került, hogy egyáltalán el tudtunk indulni a parkolóból felfelé. Balázs még a hülye csúszkálós erdei ösvényen is egyfolytában, mantraszerűen duruzsolta, hogy: "forduljunk inkább vissza, és menjünk le a tengerpartra. A szívás is megvolt, a sport is megvolt, a csúcs is megvolt, most már jöjjön az élvezet". Szerencsére viszonylag hamar vége lett a sáros-csúszós résznek: amennyire azt a szakaszt én is utáltam, nem sokon múlott, hogy nem adtam be a derekam ...

 

Aztán kiértünk a sziklák közé, ahol szintén vannak itt-ott drótköteles szakaszok. Nagy hátizsákkal ezek a szakaszok elég izgalmasak voltak, de innentől már élmény volt mászni. 

 

 

Az idő továbbra is zseniális volt, és ahogy egyre feljebb értünk, szépen lassan kiadta magát a Skrlatica (bakker, leírni sem könnyű, nemhogy kiejteni) is. Figyeltünk, vajon ki tudjuk-e szúrni szemközt az időközben szívünkhöz nőtt IV-es bivakot (nem tudtuk), esetleg a csúcskeresztet (itt a képen nem látszik, de mi láttuk megcsillanni), és ahogy emelkedtünk, egyre közelebbről és egyre nagyobbnak láttuk a Triglav északi falát (az a 3 és fél négyzetkilométernyi szikla valóban monumentális). Így bámészkodtunk, közben pedig lassan, de biztosan hagytuk el magunk mögött a szintvonalakat, és egyszercsak láttuk megcsillanni a Triglav csúcsán levő fém épületkét. Ez persze egyelőre csak a fény játéka volt, ekkor még baromi messze volt a csúcs.

 

A sziklák közül kiérve van egy elég undorító, csúszós-törmelékes rész: két lépés fel, egy csúszás vissza. Tényleg gusztustalan. A térkép szerint viszont itt már jönnie kellett valahol a vízfolyásnak. Már vártuk is, mert a maradék vizünk egyrészt felmelegedett, másrészt - és ez okozta a nagyobbik fejfájást - a meleg miatt alaposan a nyakára hágtunk. Figyeltünk-figyeltünk, de az az átkozott forrás csak nem akart előbukkanni. Aztán találtunk egy vizes sziklaszakaszt, amiről azt gondoltuk első blikkre, hogy talán ez lesz az. Fogtam a kis bögrémet, és nekiindultam, de vízszerzés helyett egy kisebb szólómászásba torkollott az expedícióm. Nem nyert.

 

Kezdtünk belenyugodni, hogy az időszakos vízfolyásunk kiszáradt, és hogy a maradék zsét vízre fogjuk költeni a házban, amikor a következő kanyarban előbukkant a forrás. És itt most nem egy bővizűen zubogó, jéghideg vizű hegyi patakra kell gondolni. Nem, ez egy erecske (persze hidegnek elég hideg), ami lecsorog a sziklán. Jótét lelkek tölcsérszerűen odaapplikáltak egy alufóliát és egy félbevágott pille-palackot, hogy könnyebb legyen tölteni, és kész. A palack lassan telt, és közben mások is jöttek (mint említettem volt, a Triglav népszerű hegy), így átlagosan uszkve 15 percig tartott egy üvegünk megtöltése. Sok üveg vízre volt szükségünk… Másfél-két órát hesszeltünk ott a napsütésben, és őszintén szólva nem is nagyon volt kedvünk továbbmenni. És valóban, egy ekkora szünet után extrán rosszul esik a törmeléklejtőn csetleni-botlani.

 

Végül az omladékos részt elhagytuk, kereszteztünk még pár hófoltot, aztán az egyik kanyar után felbukkant aznapi célunk, a menedékház (Dom Valentina Stanica). A maradék pénzünkön befizettünk egy éjszakára a lágerbe, aztán elkezdtük a szokásos esti procedúrát (főzés-kaja-fényképezés-a nap eseményeinek felemlegetése). Ezt egy dolog dobta fel: volt ott egy másik magyar társaság, akik szponzoráltak nekünk egy egységet az Egyesült Serfőző legpopulárisabb termékéből (Pivovarna Union – amúgy kétség sem férhet hozzá, hogy ez a legjobb szlovén sör. És nemcsak azért, mert fenn a hegyen ezt ittuk...). Na most ezt vagy azért tették, mert látták, hogy mekkora cuccokkal nyomulunk és hogy önellátók vagyunk, és efelett érzett nagyrabecsülésüket akarták így kimutatni, vagy azért, mert látták, mennyire fillérre ki van számolva a zsetonunk, és szánalomból. Akár így, akár úgy, abszolút jófejségnek vettük ezt tőlük, és hálásan pisszentettük meg a dobozt. A hátunk mögött hagyott napra visszatekintve konstatáltuk, hogy emberes nap volt; a IV-es bivakból (1980) leereszkedtünk az Aljazsev-házig (1016), majd onnan (már a Vrata-völgy szemközti oldalán) felmásztunk a Dom Stanicába (2320).

 

Volt még ott pár helyi suhanc, ők kiültek az egyik közeli halomra sörözni és a sör mellett a lemenő nap fényé-ben fürdő Jalove-cet bámulni. „Ezek aztán tényleg tudnak élni” – gondoltuk némi irigységgel, de fáradtabbak voltunk annál, hogy kövessük a jó példát (nem beszélve arról, hogy akkor még azt sem nagyon tudtuk, mi fán terem a Jalovec.) Aztán kiderült, hogy ugyanabban a szobában alszanak, mint mi. Sajnos ez akkor derült ki, amikor becsörtettek, amikor már mindenki más aludni próbált (na jó: mi már aludni próbáltunk), és nekiálltak a zacskóikkal zörögni. Ekkor már nem gondoltuk őket annyira jó fejeknek. Végül azzal a tudattal aludtunk le, hogy másnap minden jel szerint végre tényleg a Triglav-csúcsmászás vár ránk.