Így gondolta ez velem együtt  Balázs és Laca és Béla is (ő ugyebár a másik rögeszmés Dachstein-ostromló). 

 

Arra számítottunk, hogy május végén már megfelelőek lesznek a viszonyok (azért a múltkoriból okulva most mindenkinek volt mindene). Szokásos tervezet: éjjeli utazás, alvás a parkolóban, Südwandhütte, satöbbi, satöbbi…

 

Reggel még a múltkorinál is nagyobb köd volt, sok jóra nem lehetett számítani. A becsület kedvéért azért elindultunk, de már a Südwandhüttéig menő út is jól be volt havazva. Látótávolság : max. 5-10 méter. Szó nélkül elkotródtunk onnan.

 

Dachstein – Gergő: vier zu null (és persze Dachstein – Laca/Balázs: 2 – 0, és akkor Béláról még nem is beszéltünk).

 

Hanem sokkal érdekesebb, ami eztán következett. 

 

Próbáltuk menteni a menthetőt, bedobtam a Klafferkessel-t. Reálisan nézve sok reményünk ehhez sem fűződhetett, hiszen ha a Dachstein déli fala be volt havazva, akkor vele szemközt az északi oldalnak még sokkal havasabbnak kellett lennie. Így is volt, az egyik túraboltban mondták is, hogy ott még sítúraszezon van. Hmm, egyre jobb ez a buli…

 

Akkor már röpködtek az ötletek, hogy mi mindent lehetne megmászni, de egyik szóba kerülő hegyhez sem volt térképünk, így hát betévedtünk valami könyváruházba, térképért. Bóklásztunk a térképek között, olvasgattunk, keresgettünk, aztán valahogy felmerült, hogy mi lenne, ha a Kaiserschild-klettersteiget próbálnánk meg. Útba is esik, a klettersteig-atlas is csupa jót ír róla (fun-faktora: 5), elég nehéz is (D/E), és mivel a Kaiserschild 1000 méterrel (2084 m) alacsonyabb a Hohe Dachsteinnél, ott talán nem is lesz (annyi) hó.

  

Odabumliztunk hát, és birtokba vettük a kocsiút legvégén levő parkolót. Tök kihalt volt az egész hely, már majdnem behúzódtunk az egyik Gasthaus garázsa alá, de győzött a jobbik énünk. Szerencsére, merthogy hamarosan hazakeveredett a gazda. Addigra már álltak a sátraink. Aggódtunk, nehogy elzavarjon – a dachsteines parkolói tapasztalatok belénk plántálták, hogy a helyiekkel vigyázni kell. No, ez a fickó végigmért minket, majd eltűnt a házban. Alakul ez, gondoltuk, mire kisvártatva újra megjelent, egy vállrándítással elintézte a sátrainkat („az a rét már nem hozzám tartozik, az már falusi közbirtok”) és széles mozdulatokkal odakínálta nekünk a padját, nehogy már a földön kelljen gubbasztanunk. Hamarosan csatlakozott ő maga is.

 

Megtudtuk, hogy önkéntes hegyimentő (a csapata épp az Erzberg-rodeo-n adott helikopteres ügyeletet; az aznapi mérleg semmi komoly, csak a szokásos rengeteg horzsolás és zúzódás no és persze az elmaradhatatlan végtagtörések), és a Kaiserschild útjának kiépítésében ő is részt vett. Megnyugtatott minket, hogy bár hivatalosan még tart a Wintersperre (mivel a felmenet itt-ott hó alatt van), az Alpenverein-tagok már bejárták: a drótok kiváló állapotban vannak, maga az út pedig tökéletesen mászható.

 

A felhők miatt azért még aggódtunk egy kicsit, ezért E.-t (akinek ezúttal nem volt kedve egy eleve kudarcra ítélt próbálkozáshoz, ezért inkább otthon maradt) ráuszítottuk az internetes meteo-előrejelzésekre, hátha talál valami biztatót. Talált, másnapra végre jó időt jeleztek a térségben. Ezúttal nem hazudtak, verőfényes reggelre ébredtünk, az esti felhők eltakarodtak, kék volt az ég. Végre valami jó hír. (Amúgy a jobb oldali csúcs a Kaiserschild, a másikat Hochkogelnek hívják.)

 

A felmenet valóban itt-ott hó alatt volt, előkerültek hát a vasak. Közben Béla fényképezője vagy húsz métert szánkázott lefelé az egyik hómezőn. Ő le is mondott róla, de Laca utánaereszkedett, visszahozta. Mondanom sem kell, semmi baja nem lett.

 

Balázs a havas részeken meg-megcsúszott.

 

 

Magáról az útról nem akarok túl sokat ömlengeni: nehéz, de jó; igaza van a kalauznak a fun-faktorral. Néhol függőlegesen kellett mászni, néhol vízszintesen, néhol jobbra, néhol balra, néhol meg áthajlóan, de végig elég szellősen; a végére meg bepakoltak egy kötélhidat, hogy lehessen mókázni meg látványosabbnál látványosabb képeket csinálni (arra is ügyeltek ugyanis, hogy a kötélhíd mellett legyen egy alternatív útvonal a fényképészek számára; mi persze ezt a lehetőséget okosan kihagytuk).

 

 

 

  

 

Visszaereszkedni nem lehet, kötelező haladási irány van, ha egyszer benne vagy az útban, vagy felmászol végig és megmászod a csúcsot is, vagy úgy mentenek le. Minket menteni azért nem kellett, megmásztuk, fogadtuk a gratulációt, jó volt.

 

Az igazi izgalmak viszont még csak ekkor kezdődtek.

 

Kezdődött azzal, hogy lefelé csöppet elkeveredtünk. Egy darabig kolbászoltunk egy hómezőn (nincs is jobb, mint rövidnadrágban combig beszakadni a hóba), aztán hirtelen egy törpefenyves közepén találtuk magunkat.

 

 

Valahogy visszakecmeregtünk a beszálláshoz, és megnyugodtunk, hogy innen akkor már sínen vagyunk, nyugodtan ereszkedhetünk tovább, a már ismert úton.

 

Ereszkedés közben rátértünk egy olyan szakaszra, ahol a lemenet drótkötele hó alatt volt. Semmi gond, ki kell menni egy kicsit kijjebb, a sziklára. Felfelé ezen a részen átszaladtunk (nem is hosszú szakasz, 8-10 méter), de lefelé kicsit macerásabb, mivel csak peremek vannak, és hát ezek a peremek nem kínálnak túl nagy fogásokat. Laca és Béla már túljutottak rajta, mi Balázzsal a közepén voltunk; én kicsit lejjebb, ő meg 2-3 méterrel fölöttem. Na szóval koncentráltunk, tapadtunk a sziklára – és ebben a dramaturgiailag indokolt pillanatban elkezdtek minket kisebb-nagyobb kövekkel bombázni a zergék. Még jobban tapadtunk, ám egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a záporozó kisebb kavicsok között pattog felénk egy olyan emberfej nagyságú szikladarab. HŰBAZMEG, ebből mi lesz?!

 

Az lett, hogy mérhetetlen szerencsénk volt: a kő lepattant egyszer Balázs előtt, aztán őt átugorva lepattant kettőnk között, átugrott rajtam is (bakker, éreztem a szelét!!!) és a srácokat már messzebbre elkerülve eltűnt a hegyoldalban.

 

Na húzzunk innen lefelé, de kurvagyorsan….

 

Ennek szellemében szaporáztuk tovább. Több bombázás szerencsére már nem volt aznap. Balázs viszont az egyik hosszabb hómezőn megcsúszott. Káromkodni sem volt ideje, reflexből mintaszerűen megfogta. Mi éppen ünnepeltük, fényképeztük az átkelését és hangosan biztattuk, amikor három lépéssel később megint megcsúszott.

 

Ezt már nem tudta megfogni.

 

Komolyan mondom, ahogy ott láttam csúszni, sokkal rosszabb érzés volt, mint az előbbi bombázás alatt lapulni. Egyre csak csúszott és kapálózott, majd nekicsapódott a kuloár szélén a sziklának, és ez végül megállította. Közben mi meg ott álltunk lefagyva. Az egész persze pillanatok műve volt, de azok nagyon hosszú pillanatok voltak, és közben sok mindenféle dolog végigcikázott a fejemben. 

 

 

A hó, amin csúszott, tavasz végi hó volt: sokszor megolvadt már és sokszor visszafagyott, és sok por rakódott rá és fagyott bele. Az ilyesmi elég durván horzsol.

 

Megint mázlink volt: az ijedtség sokkal nagyobb volt, mint a sérülések. Balázsunk mégcsak össze sem törte magát, mindössze a kézfejéről nyúzta le a bőrt ez a durva hó, ahogy kapálózott.

 

 

Nálam mindig van laposüveg, Lacánál mindig van eü-csomag, most hasznát vettük mindegyiknek. Alaposan meglögyböltem jóféle ötvenfokos vegyigyümivel B. kezét („Csíp? Akkor ezt most jegyezd meg, és legközelebb így akarj csúszkálni”), Laca pedig kötést hevenyészett rá.

 

Innen már gond nélkül leértünk, és végre a vegyigyümit belsőleg is lehetett alkalmazni.

 

A parkolóban heverészve és a zacskós kaják nyújtotta kulináris kánaánban tobzódva elújságoltuk „házigazdánknak”, hogy mi egy erős horzsolással gyarapítottuk a dicsőséglistát. A horzsolt kéz persze másnapra szépen bedagadt, és ezzel a maradék harci láz is elenyészett bennünk: lett volna még egy napunk mászni, de inkább hazamentünk. 

 

Hát így esett, hogy bár a Dachstein megint arcon rúgott minket, azért mégis intenzív élményekben gazdagodtunk.