A múltkori posztban kicsit hosszúra nyúlt a bevezetés, de végül mindenféle autós (és egyéb) kalandok után sikerült elgombolyítani történetünk fonalát a hegy lábához. Lássuk hát, mi történt aztán.
Tehát a helyszín: Schneeberg, Höllental. 
Maga az idevezető út is gyönyörű, főleg az utolsó pár kilométer: a Schwarza patak völgyében kanyarog az út. A völgy épp csak annyira széles, hogy a patak és az út egymás mellett, itt-ott egymást keresztezve elfér benne, és kétoldalt a meredek falak. Tényleg monumentális.
Úgy terveztük, a Weichtal-klammon keresztül először elmegyünk a Kienthaler-hüttéig (itt balra), majd fel a csúcsra s aztán vissza.
Érkezés után azonban nem tudtunk teljesen zökkenőmentesen továbbindulni. Leginkább amiatt, hogy nekiálltunk a parkolóban szöszmötölni: milyen ruhákat vigyünk fel, mennyit vigyünk fel, enni-inni mit vigyünk fel és mennyit, stb. Másrészt bejött az időfaktor: egy nap alatt ekkora szintemelkedést (
Végül nagy hátizsákokkal indultunk el; elraktuk a hálózsákjainkat is, biztos ami biztos alapon, de a nagy gondolkozással ismét vesztettünk némi időt és így délelőtt 11 után, ami igazából lehetett délután 1 után is (csak arra emlékszem biztosan, hogy szerepelt benne 1-es) végre nekivágtunk. Ekkor született meg a mondat, pontosabban A MONDAT: „…már rég visszafele kéne jönnünk…”.
Azon nyomban el is kezdte élni önálló életét, és azóta visszatérő motívumként, bármilyen tetszőleges szövegösszefüggésben végigkísérte-kíséri eddigi túrázós pályafutásunkat. A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy Balázs száján szökkent ki, az előzmények ismeretében teljesen jogosan.
A Weichtalklammot a kalauz A-B nehézségű biztosított mászóútként tartja számon, ami a gyakorlatban egy szurdoktúrát jelent, melynek során itt-ott akad egy nagyobb fellépés, illetve helyenként létrákon és vasláncokon kell felkapaszkodni. Nagyon könnyen megközelíthető, ennek megfelelően igencsak frekventált kirándulóhely, egészen pici gyerekekkel is lehet találkozni, és találkoztam már itt komplett nyugdíjascsoporttal is.
Amúgy tényleg gyönyörű túracélpont: a szurdok helyenként nagyon szűk, 1-
és bizonyos helyeken bokáig érő víz hömpölyög - az útvonalon. Ezek a vízfolyások természetesen a tavaszi hóolvadás utáni időszakban (ami a hegyek között június eleje, pont az az időszak, amikor ott voltunk) a legbővebb vizűek. Bár a túra tervezési fázisában ezt a szempontot nem vettük figyelembe, a helyszínen nagy örömmel nyugtáztuk, hogy mekkora szerencsénk van.
Ugyancsak figyelemreméltó dolog, hogy nemcsak a túrázók, hanem a sziklamászók körében is népszerű a hely. Ezt jelzik a legkülönfélébb – a hozzánk hasonló, műkedvelő mászó számára megközelíthetetlenül meredek és/vagy visszahajló – falakon látható bent hagyott kötélgyűrűk és köztesek.
Persze nem is mi lettünk volna, ha mindjárt az elején nem tévesztjük el az utat: rögtön az első kanyarban másfelé mentünk… Szerencsére ez az elágazás csak egy zsákutcába vezetett, 10 másodperc múlva már észre is vettük magunkat, és pályára álltunk.
A Kienthalerhüttéig eseménytelenül telt az út: faltuk a szintet, fotózgattunk, élveztük a helyet. Repült az idő, és, bár sokat bámészkodtunk, elég fürgén haladtunk, így hamar kiértünk a szurdokból. A szurdok végétől a házig még van egy erdei szakasz, és már meg is érkeztünk a Kienthalerhüttéhez, ami nagyjából az út felénél van.
Egy kis kaja, egy spritzer, a ház mögött lecsekkoltuk a Turmstein-klettersteiget (ekkor még nem mertünk cucc nélkül belemászni) aztán indultunk is tovább.
A ház utáni szakasz a klasszik hegyi növényzeti rétegeket mutatja: 
fenyves, kicsit magasabban törpefenyves, itt-ott még hófoltokkal, végül gyephavas. A törpefenyves utáni rész – az, ami itthonról nagy, békés dombhátnak látszik – az egyik legszen-vedősebb emelkedő, amin valaha jártam: a csúcs már messziről becsapósan közelinek látszik, az odáig vezető út viszont még alattomosan hosszú, és sunyin meredek. És, mivel néhány fűcsomón kívül nemigen van növényzet, kifejezetten huzatos odafent. (Ahogy így elnézem, az erdős részen még semmiféle huzat nem volt.)
Túlestünk ezen a részen is, csúcskereszt, csúcs-csoki, csúcsfénykép. 
A fenti rész nem egy egetrengető élmény: kopár háton egy meteo-állomás, a már emlegetett masszív széllel. (Na itt már előkerült az egyenkabát is meg a hülyegyereksapka is.)
Az egyik első posztban már volt róla szó, hogy Balázs és én egy időben teljesen egyforma felszereléseket újítottunk magunknak; az elején még véletlenül, aztán már egymás tapasztalatait figyelembe véve tudatosan. A teljesség igénye nélkül néhány egyencucc: túradzseki, nagyhátizsák, nagyzsebes nadrág (ehhez Krtek kolléga adta az ötletet, bár neki egy kicsivel több utánajárásába került...), sátor, túracipő, biztosítóeszköz, kishátizsák, satöbbi. Ezek alapján akár testvérek is lehettünk volna.
Időben voltunk még, elindultunk lefelé (ilyenformán jól megkirándultattuk az alvós cuccainkat - igen, azokat, amiket lent elraktunk a biztonság kedvéért). Az ereszkedés szintén eseménymentes volt, leszámítva azt az apróságot, hogy mire visszaértünk a Kienthalerhüttéhez, a fejem már kegyetlenül szaggatott. A fenti szél is kifújta, lihegtem is erősen, meg keveset is ittam. "@!&#!>*\!$Ł@!*#&@!!!!!!" Folyadékpótlás, gyógyszer, kis kényszerpihenő.
Lefelé nem a szurdokban mentünk, az erdei ösvényt választottuk. Ez hosszabb, de cserébe nem annyira látványos, viszont ugyanolyan becsapós, mint a hegy teteje: a Schwarza és a forgalom zúgása már messziről hallatszik, azt hinné az ember, hogy hamarosan leér, de ettől a ponttól még egy jó óra talpalás hátravan…
Végül besötétedett már mire leértünk. Gyors főzőcskézés a sötétben (az ínyenc receptek abszolút zárójelbe tételével), és elvackoltuk magunkat a Weichtalhaus matraclágerében.
Másnap még felmentünk a Raxra, de már alább adtuk: mindhárman éreztük a végtagjainkban az előző napot, Balázs vádlija erősen rendetlenkedett (a nap folyamán később csúnyán be is görcsölt). Nem volt nehéz a döntés: felfelé (és persze később lefelé is) igénybe vettük a Raxseilbahn segítségét, jártunk egy kört a fennsíkon, láttunk néhány zergét, kicsit megáztunk, ilyesmik.
Összességében eredményes volt ez a pár nap, mert igaz ugyan, hogy becsapós a hegy teteje, meg unalmas az ereszkedés vége, arról már nem is beszélve, hogy a Raxon milyen lekvárok voltunk, de akárhogy is nézem, megcsináltuk az első kétezresünket, saját erőből. Ha csak ezt az egyet tudjuk felmutatni, semmi mást, már megérte. De megtanultam azt is, hogy a bögrém mindig legyen kéznél (azóta akárhová megyünk, mindig a zsákom külső felére teszem fel, hogy hipp-hopp elő tudjam kapni), és Balázs is betörte a szuper új bakancsát, amit még az Írott-kő előtt szerzett be magának.
Aztán ezt az utat akkor vizsgának is szántam: ha a lábam - a trombózis után pár hónappal - bírja azt a fajta terhelést, amit a hosszú emelkedés-ereszkedés támaszt, akkor készen állok a magasabb hegyekre. Bírta.
A leges-leges-legfontosabb azonban mégis az, hogy megszületett a mottónk: "Már rég visszafele kéne jönnünk!"
