A minap beszéltem Balázzsal valami ügyben. Köszönés helyett így vette fel a telefont: "B@szki, most már aztán igazán beérhetnél Tatára!" Hát tessék.
7. Vadkerítések és látomások - Koldusszállás (83,74)
Végül a bányahegyi pihenő is jó fél órás lett. Amíg én kézimunkáztam a tábortűz mellett a vízhólyagokon, tsabii-ék bedobtak egy babgulyást, aztán éjszakásítottuk magunkat: előkerültek a meleg(ebb) ruhák és a fejlámpák. Sas is, én is túl voltam azon a távolságon, amit valaha egy nekifutásra abszolváltunk, de még mindketten egész jó állapotban éreztük magunkat. Azzal együtt, hogy innentől kezdve mindketten bőven benne jártunk az ismeretlen tartományban, elkezdhettünk bizakodni a beérkezést illetően. Este 10, 72 km-en is túl vagyunk, a maradékot csak meg tudjuk tenni a rendelkezésre álló 9 óra alatt...
Indulás után bedobtam még pár szendót, hamarosan kiment a pihenő okozta merevség a végtagokból és felvettük az utazósebességet.
Darabidő múltán beértünk a susnyás és a vadkerítések világába. Még mindig a Gerecse50 vonalán haladtunk, ismerős volt a vidék. Az éjszaka meg a fáradtság azért megtréfált: egészen sokáig meg voltam győződve róla, sőt, a srácoknak is mondtam, hogy a Gerecse50 is erre jön, csak épp az ellenkező irányban. A sokadik kerítés átmászása után esett le, hogy hülyeséget beszélek.
A vértestolnai műúthoz érve több látomásszerű dolog is várt.
- Először is ott voltak a kísérőkocsik. Este volt már, a kísérők ott vártak, és filmnézéssel ütötték el az unalmas órákat. Laptop, szivargyújtós töltő, manapság már bagatell. Arra viszont felkaptam a fejem, hogy az egyik várakozó arc, ha jól láttam, a BL-döntőt nézte…
- Aztán ott volt a hot-dog árus. A semmi közepén egyszercsak megjelent egy ilyen mobil, tricikli-szerű fényes izé, „Amerikai hot-dog” felirattal. Kajálni nem álltunk meg, mert lendületben voltunk, csak azon morfondíroztam, vajon honnan veszi ez az áramot? 20-30 méterrel később megkaptam a választ: ott zsinnyegett az aggregátor is…
- A legviccesebb viszont a kollektív brunyálás volt – valahogy mindenkire itt jött rá. Önmagában ez még nem is annyira tréfás, de a látvány… Csak azt lehetett látni, hogy lendületesen közelednek a fejlámpák fénypontjai, aztán egy olyan 30 méteres szakaszon belül mindegyik vesz egy hirtelen 90 fokos fordulatot balra, az erdő széle felé, majd kis szünet (jó alaposan megnézte mindenki az erdő szélét), és fordultak vissza az útra. Persze ha már arra jártam, én is beálltam a sorba, de ettől még azért ez a kis jelenet jól feldobta a hangulatom. Főleg hogy ez ugrott be róla:
Jó is volt, hogy itt ennyi minden történt, mert utána viszont teljesen eseménytelenül telt a szakasz hátralevő része, szó nélkül zakatoltunk előre, tartva a tempót, mindenki a saját kis világába zárkózva.
Az éjszaka és a kerítések ellenére gyakorlatilag nem vesztettünk semmit a nappali sebességünkből, a 11 km-es szakaszt 2 órán belül nyomtuk le. Így értünk a koldusszállási pecséthez.
8. A tökéletes mélypont - Baji vadászház (92,89)
Na ez az a szakasz, amit legszívesebben elfelejtenék. Több, később súlyosnak bizonyuló hibát is elkövettem.
Nem ettem például. Koldusszálláson, a pontnál benyomtam két nagy pohár teát meg egy almát, ezektől tökéletesen éreztem magam, csak arra nem gondoltam, hogy ez így lehet, hogy kevés lesz az egész napos menetelés után.
Aztán nem ápoltam le az újonnan jött vízhólyagokat. Az előző szakaszon jól haladtunk ugyan, de a fáradtság miatt már másképp léptem, így a talpam másképp kapta a terhelést, amitől előjött néhány új vízhólyag. Éreztem, hogy ott vannak, de nem voltak nagyon zavaróak, így nem akartam húzni a varrogatással az időt. Meg féltem is, hogy ha sokat pöcsölök, akkor jól le fogok merevedni, és akkor majd amiatt nem fogok tudni haladni, nem a vízhólyagok miatt.
tsabii, még valamelyik korábbi szakaszon a megnyugtatásunkra előrebocsátotta a tényt: nem az a kérdés, hogy a 100 km fájni fog-e vagy sem. Fájni fog. A kérdés az, hogy mikortól.
Végül nem is töltöttünk itt sok időt; a pontőröktől megkaptuk az instrukciót – „Innentől végig a sárgán” -, és indultunk tovább.
És kb. 20 perc után egyszerre tényleg elkezdett fájni. Úgy rendesen. Hideg volt, fájtak a talpamon a vízhólyagok, fájtak a lábaim, gyengének éreztem magam, sötét volt – és alig láttam. A hülyegyerek ugyanis a nagy készülődésben bepakolja ugyan a zsákba a fejlámpáját, csak azt nem ellenőrzi, hogy friss elemek vannak-e benne. Hát nem voltak frissek. A lámpám épp annyi fényt bocsátott ki, hogy lássam, hová teszem a lábam a következő lépésnél. Addig nem is volt ebből gond, amíg voltak előttünk túratársak; nekünk csak követni kellett az előttünk haladó fénypontokat. Eddigre viszont ők már elfogytak: akik lassabbak voltak, sokkal lassabbak voltak, őket megelőztük, a gyorsabbak pedig sokkal gyorsabbak voltak, nem bírtuk velük tartani a lépést. Nekünk kellett hát figyelni a jelzést is. Nagy mellénnyel megpróbáltam az élre állni, hogy majd én mutatom az utat a többieknek, figyelem a jelzést. Bebuktam. Hiába voltam vagy 20 méterrel a srácok előtt, ők hátulról az erősebb fényű lámpáikkal sokszor hamarabb kiszúrták hátulról a jelzést, mint én. Sőt, ha nem együtt megyünk, többször is simán eltévedek.
A túra utáni héten ezt az elem-témát is megpendítettem. tsabii reakciója: „Utólag már ne bosszantsalak vele, hogy volt nálam 3db AAA pótelem?”
Mindent egybevetve alaposan belassultunk/tam; Aeneas, Láokoón és a többi teucer hős kalandjai mellett bizony már befigyelt néhány Miatyánk is (tényleg bajban voltam), aztán antiszociális üzemmódra váltottam, és elkezdtem zenét hallgatni. Legalább az mp3-lejátszóm nem merült le...
Az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani erről a szakaszról, az, hogy egyszercsak vége lett.
9. 19 óra 55 perc – Tata, Ifjúsági tábor (100)
A vadászháznál a tábortűz körül villámápolást tartottunk: marokszám toltuk magunkba a sós mogyit és a mogyorós csokit, és Ádám kólájával öblögettük le. Életmentő beavatkozás volt. Innentől viszont már egyértelmű volt, hogy beérünk, hacsak nem törjük magunkat csúnyán össze.
Van abban valami sorsszerűség (esetleg a gondviselés fekete humora), hogy Baj előtt az út a Kálvária stációi mellett vezet…
A Kálvária után hamarosan aszfaltra értünk, ami a célig már így is maradt. A faluban a templom mellett balra, utána pedig Tatáig végig egyenesen. A végét próbáltuk megnyomni, hogy meglegyen a 20 óra. Sikerült is, hajnal 3-kor blokkoltunk a célban, így a mindenféle mélypontok ellenére végül 19:55 lett az időm, ami elsőre egész elfogadható.
Megkaptuk az emléklapot és a kitűzőt jelvényt, kölcsönösen gratuláltunk egymásnak, aztán lerogytunk egy székre kicsit emészteni az élményt.
Addig-addig emésztettük, hogy teljesen elgémberedtünk, így a kantinba már csak átvánszorogni tudtunk, hogy belapátoljuk a sikeres teljesítők welcome-gulyását. A kantinban egyébként kellemes, hajnali részegséget sugárzó hangulat volt: sok sporttárs az asztalra borulva Superman-pózban aludt. Tisztára, mint Kelenföldön a restiben, mínusz a pia.
10. Fájt, de jó volt - Epilógus
A célban ücsörögve ott hajnalban persze büszke voltam magamra (még egyszer bocs mindenkitől, aki reggel fél négykor a diadalittas SMS-emre ébredt), de az igazi endorfinlöket másnap jött. Kétszámjegyű lett végül a vízhólyagok száma, alig bírtam mozogni, sajgott minden izmom, de belül már csak mosolyogtam ezeken. Megcsináltam, méghozzá nem is rosszul, tökéletesen megérte a szenvedést - minden más csak bagatell.
Végezetül lássuk, hogy a fiúk hogy vélekedtek a dologról:
tsabii: ”Köszi az együtt menetelést, még akkor is jobb így, mikor nem mókázunk, hanem több mint egy óráig egy szót se szól senki a hideg éjszakában. A hátizsákjaitokat szerintem ezer közül is felismerném, de csak éjszaka:D. Nálam kicsit hosszabb lesz a regenerálódás, vasárnapra lett egy csomó az Achillesemen, meg feldagadt az egész bokám, doki szerint ínhüvelygyulladás, 2-3 hét kímélet... Bakker, inkább a vízhólyagok, komolyan!”
tsabii, erre csak annyit tudok mondani, hogy mi köszönjük. Nélkületek sokkal nehezebb lett volna. Ha egyszer a Kőszegi-hegység felé hoz a túraszellem, esetleg a Schneeberg-Rax-csoportban akartok egyet kóvályogni, a vendégeim vagytok.
Laca: „Első teljesítménytúrám (Hegyhát 50, 1998) óta, majd' 13 éve hallgatom Péter bácsitól, hogy "Lacika, meg kéne csinálnod a Kinizsi 100-at velünk, neked sima ügy!". Mindig visszautasítottam a kedves invitálást, az igazság az, hogy sosem éreztem a késztetést. Mígnem tavaly májusban egy héttel a K100 előtt létösszegző gondolataim egyik outputja az lett, hogy el kell mennem a K100-ra. A faszagyerek komplexust félretéve akkor mégse mentem, a 2011-esre viszont elkezdtem elültetni a bogarat érdeklődő barátaim fülében. Az iniciációra azonnal robbant Gergő és Sütőzoli, el is mentünk a már említett Írottkő 70-re, amiből én azt a következtetést vontam le, hogy ha kifogunk egy jó napot, akkor sikerülnie kell a Kinizsinek. Télen jobbára Péter bácsival róttuk a kilométereket, aztán márciusban elkészítettem a kollektív (immáron Sas barátunkat is közöttünk tudva!) felkészüléshez a haditervet:
- Camelbak Vértesi Félmaraton
- Gerecse50
- Karancs-Medves35
- Káli60
- Őrség50
- Határjárás27
A Karancs kivételével (cserébe Teleki 30 és Andezit 30) abszolváltam a feladatot, úgyhogy részemről jöhetett, aminek jönnie kell.
A Kinizsi100-at az utolsó napokban már nagyon vártam: valami olyasmit éreztem, hogy az ismeretlenül nagy kihívás során határaimat fogom megtapasztalni... - ez hallatlan izgalommal töltött el.
A túrán a tokodi pincékig (kb. féltáv) olyan gyorsan haladtunk, hogy gyakorlatilag fel sem ocsúdtam. Ott nagy generál, majd indulás tova. Az eső utáni napos nyájas este hangulata felemelő volt. A szürkület és besötétedés, a Bánya-hegyi tábortűz – nos, ott kell lenni, át kell élni, fantasztikus. Ez a 30 km (50-80 között) a túra legszebb része volt, minden értelemben, már csak emiatt is megérte eljönni!
A végső 20 km-en álmosság, térdfájás, kínlódás; ez okozhatta a hirtelen felindulásban tett kijelentéseimet, miszerint soha többet.
Azóta lehiggadva viszont csak a szépet látom, és bizony JÖVŐRE IS MEGYÜNK!”
Laca, ezt nekem sokkal diplomatikusabban kell itthon beadnom a Főnöknek, de alapvetően nincs ellenemre…
Solymositomi:
"- Kényelmes, bejáratott, minőségi túracipő: 20 000 Ft
- Csokoládék, szendvicsek, Powerade, Pilóta keksz, szőlőcukor, stb...: 3 500 Ft
- Megpillantani egy óra egyedül, néma csendben vánszorgás után a baji vadászház tábortüzét: felbecsülhetetlen. Minden másra ott a többi teljesítménytúra. :D”
Bakker, én itt gürizek a beszámolóval, te meg három sorban elintézed az egészet… Nem ér:)
Balázs: „…igazán nagy élmény volt, még úgy is, hogy most csak a felét sikerült megtenni. Jövőre tényleg akarom az egészet. Fantasztikus érzés volt, úgy hatott, mint amikor lejöttünk valami nagy hegyről (nemhiába, dolgozott az endorfin). Vasárnap azonban így is jóformán csak feküdtem, mert bár egyetlen, a talpam közepén levő vízhólyaggal megúsztam a dolgot, melltől lefelé azonban egy merő izomláz lettem. Igaz, az hétfőre szinte nyomtalanul elmúlt. Ugyanakkor nem érdemeltem volna meg a 100-at semmiképp, mert rengeteg stratégiai hibát elkövettem. Például nem púdereztem/töröltem időben, így mire a Getéről leértünk, már nemcsak a seggem, hanem a combjaim is finoman véresre dörzsölődtek. Hétfőn viszont már a túranaptárat böngésztem, hogy mikor tudnék valami jó kis túrára elmenni.”
Tehát még egyszer: FÁJT, DE JÓ VOLT.
VÉGE
