Ott vesszük fel a történet fonalát, hogy Balázzsal megegyeztünk egy tavaszi Írott-kő menetben. Kint a világban közben nem állt meg az élet, például Menyhárt Jenő hazatért az USA-ból, és az Európa Kiadó zenekar (többek között ezzel a számmal írták be magukat a magyar underground arcképcsarnokába) újra összeállt. Történetesen nagyon kedvelem őket, és történetesen pont azon a hétvégén toltak egy koncertet Oladon, amikorra a túrát beterveztük. Kihagyhatatlan. Zseniális koncert volt, ennélfogva a következő nap kicsit kóválygósan indultunk túrázni.
Nagy terveink nem voltak, én nem jártam még a környéken, Balázs talán igen, talán nem, így hát a klasszik helyeket akartuk bejárni. A túra első fele, ha a kitűzött célokat vesszük figyelembe, fényes siker volt: Kőszeg felől indulva, alpin stílusban, néhány órai megfeszített mászással, Óház-tető (itt balra) és a Hörmann-forrás érintésével elértük a Kőszegi hegység legmagasabb csúcsát, az Írott-kőt.
Zárójeles történelmi kitekintés: ekkor még nemhogy a schengeni zónához, de még az EU-hoz sem csatlakoztunk; tekintve, hogy Írott-kőn keresztül húzódik a határ, az osztrák határőrök fenn posztoltak. Ahogy kell: kis őrbódé, karabély a vállon, marcona tekintet. A mieink persze nem voltak sehol, de gondolom ez amiatt lehetett, mert viszonylag ritka madár az olyan, aki Ausztria felől akar hozzánk emigrálni… Zárójel bezárva.
Kőszegre Velem és a Hétvezér-forrás érintésével gondoltunk visszaérkezni.
Valószínű azonban, hogy a sikeres csúcsmászás okán érzett – egyébként teljesen megalapozott - diadalmámor (és nem az előző esti koncerten elfogyasztott alkoholos italok utóhatása) végzetes láncreakciót indított be az események menetében. Meg különben is, mindig a lefelé vezető úton történnek a bajok…
Velemig eljutottunk probléma nélkül, de ekkorra engem elkapott egy erős tolófájás (lehet hogy mégis az előző esti sörök tehetnek mindenről?). Mivel valahogy nem fűlött a fogam a bokrok között megszabadulni a cucctól, hát kellett keresni egy kocsmát.
Kiegészítés 1. Ebben az esetben a következő egyenlőség írható fel: kocsma = budi. Szinte hallom a rosszindulatú mormogást: „Na persze, ennél ócskább kifogással már nem is állhattál volna elő..." Pedig igen, alapvetően tényleg ez volt a fő motiváció. De ha egyszer már ott voltunk, csak nem hagyhattuk ki az alkalmat egy frissítőre.
Kiegészítés 2. Ma már nem vagyok ennyire szégyenlős. Egyrészt nem kell fedősztori, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül betérjek egy becsületvesztőbe, másrészt pedig, ha hív a természet, akkor nincs mese, ott és akkor menni kell.
Igen ám, de Velem kis falu. Annyira kicsi, hogy a kocsma is csak főműsoridőben van nyitva, azaz délután 4 után. A legközelebbi nyitva tartó egység feltalálási helye: Novákfalva. Novákfalva egy üdülőfalu Velem közvetlen szomszédságában, ahol bizonyára remek szolgáltatásokkal várják a vendégeket, no és persze a tiszta levegő meg a szép panoráma is erős vonzerő, de a körítés… A hortobágyi kilenclyukú hídi vásár legszebb napjait felidéző magyarosch giccsparádé és a hétvezéres tematika összaházasítása.
Legalábbis 2004-ben ez volt az ábra. Hogy ma mi a helyzet, nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy továbbra sem leszek törzsvendég.
No mindegy, a kocsmájuk nyitva volt, a budi maga a fajansz-mennyország, a nagy megkönnyebbülés után a sör megfelelően hideg – alapvetően elégedettek voltunk a helyzettel.
Utána viszont…
Utána viszont az történt, 
hogy elvétettük az utat. A sárga jelzést még megtaláltuk hiba nélkül, csak éppen a másik irányba indultunk el rajta. Akkor kezdtük sejteni, hogy valami nem stimmel, amikor a madárfüttyös turistaút mellett a híres és méltán védett cáki pincesor csak nem akart előbukkanni.
A gyanúsítgatások megelőzése végett közlöm, hogy a pincesor műemléki védettség alatt áll és NEM mérnek szeszt. Kirándulni mentünk mi oda, nem pedig.... Ááá, mindegy.
Aztán egyszercsak megérkeztünk Kőszegszerdahelyre. Nos, Kőszegszerdahely nem egészen arra van, mint amerre mi szerettünk volna menni. Találtunk egy buszmegállót, majd miután értetlen fejcsóválások, cifra káromkodások és jóízű kacagások közepette megállapítottuk saját lúzerségünket („Bakker, nem hiszem el, fejjel lefelé néztük a térképet!?!?!?”), nekiláttunk mérlegelni a helyzetet.
A mérleg egyik serpenyőjében az szerepelt, hogy eltévedtünk, hogy itt-ott a lágyrészek környékén kidörzsölődtünk és hogy ezeken a részeken az izzadtság derekasan elkezdett csípni; ezzel a gyengének egyáltalán nem nevezhető kombóval szemben a másik oldalon a Hétvezér-forrás vonzereje árválkodott.
Az egyenlőtlen harcban a Hétforrás egy darabig meglepően erősen tartotta magát, mígnem az éppen érkező (és Kőszeg felé tartó) autóbusz deus ex machinaként végképp el nem döntötte a küzdelmet.
Így esett, hogy busszal kullogtunk vissza az alaptáborba Kőszegre.
Aztán irány vissza Szombathelyre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy összességében rossz szájízzel fejeztük be a napot. Sőt. Kitűztük a következő célt: Schneeberg!
