„Most tél van és csend és hó és halál…” Napjaink nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogy amint megérkezik egy átlagos tél, azaz leesik pár centi hó és fúj egy kicsit a szél, rögtön megbénul az ország: hóátfúvások, járhatatlan utak, a világtól hermetikusan elzárt települések, egyszóval általános apokalipszis.
Persze ennek a posztnak nem ez a témája, hanem az, hogy a tél mennyire más szövegösszefüggésbe tud helyezni egy egészen hétköznapi túracélpontot is, mint amilyen a Kőszegi hegység.
Átlagos téli kirándulásos hétvégének indult, és végül meghatározó sítúraélmény kerekedett belőle...
Az előzmények
Egy szombati napon nagy családi kirándulást (sógorom, Laca, Laca édesanyja és szerénységem) tettünk a Kőszegi hegységben. A szokásos reggeli szüttyögés (késői kelés, a téli olimpiai megnyitó megtekintése felvételről, bőséges reggeli, késői indulás, egyszóval a klasszikus „már rég visszafele kéne jönnünk” szitu) után dél körül indultunk Velemből. A vidék valóban nem volt csúnya: szikrázó napsütés, behavazott fák, és az út elején még a hó is egész jól le volt taposva. Forrest Gump-osra vettük a figurát: ha már eljöttünk a Szent Vidig, lépjünk fel a Hörmann-forrásig. És ha már a Hörmann-forrásig felmentünk, miért ne mennénk tovább az Írott-kőig? Továbbmentünk, és milyen jól tettük! Ez volt a legszebb része az egésznek. A csúcsra vezető út a legkevésbé sem emlékeztetett nyári önmagára, egy szál nyom kanyargott a combig érő hóban, a behavazott fák itt-ott annyira meghajoltak, hogy kimondottan hóalagutakon keresztül kellett átmennünk, a többi fán a szél habcsók formájúra fújta össze a havat… Szép volt, na. (Persze a fényképezőt otthon hagytuk.)
Fent a csúcson már nem volt annyira jó az időnk, viszont hirtelen felbukkant egy szombathelyi ismerős. Mit felbukkant, szinte futva ért fel a kilátó tövébe. Síléccel a hátán. Villámgyorsan le és felcuccolt, felpattant a lécre, aztán el is tűnt az erdőben. Bakker, mekkora ötlet!!! Evett a fene, hogy ez nem nekem jutott eszembe…
Aztán megérkezett mindenki, és felkerekedtünk lefelé ezúttal már a rövidebb úton. Én nem bírtam magammal, egy idő után előreszaladtam a kocsiért. Jólesett a futás, bár érdekes élmény 30-
A terv szerint vasárnap síelni mentünk volna, a húgommal meg a pasijával. A megbeszéltek szerint szombat este érkeztek volna, aztán vasárnap irány Mönichkirchen. Igen ám, de pont szombat este volt a legdurvább a hóhelyzet, már Csornára is alig értek el, és félő volt, hogy onnan nem is tudnak tovább jönni Szombathely felé. Végül elindultak, de vesztükre. És egyáltalán nem a hó miatt: lemondott kocsiban a generátor. Piff. Nesze neked vasárnapi síelés.
Azaz… Várjunk csak… Azt mondják, hogy ha valahol becsuknak egy ajtót, valahol máshol kinyílik egy ablak. Hmmm, mi lenne ha…
Az esemény
Lacát kb. 30 másodperc alatt sikerült meggyőzni, hogy ő is akarja. Vasárnap reggel gyors síkölcsönzés, aztán irány Velem.
A gyors síkölcsönzésen majdnem elcsúszott a projekt. Amikor bejelentettük, hogy nem, nem Mönichkirchen a célünk aznapra, hanem tényleg az Írott-kő, a kölcsönzős konkrétan megfagyott pár pillanatra, majd minden meggyőző képességét bevetve próbált minket lebeszélni. Nem sokon múlott, hogy adott végül egyáltalán lécet.
A hátizsákokra viszonylag hamar sikerült felapplikálni a léceket, a bakancsok mentek be a zsákba, és mire észbe kaphattunk volna, már benne is voltunk a kalandban.
Nem is értem, hogy korábban miért idegenkedtem az effajta túrázástól. Jobban belegondolva, a lécekkel meg a bakancsokkal nem nehezebb a zsák, mint amikor egy többnapos túrára megyünk, sátorral, derékaljjal, hálózsákkal, váltás ruhával, kajával és minden egyéb sallanggal.
Az menet közben kiderült, hogy a kezelt pályára való szuperjó 170-es léceim a hátizsákra felcsatolva nem feltétlenül a legpraktikusabbak: ahol jobban belógtak az ágak, ott minduntalan beakadtam, a hó így egyre a nyakamba folyt, majd végül térden csúszva-mászva kellett átkelni az ágak alatt.
(Egyébként meg úgy néztünk ki, mint valami színes göncökbe bújtatott katonai híradóegység, a bazi nagy antennás rádióval a hátunkon.)
Húúúúúúúúúúú, nagyon élveztem... Annak ellenére, hogy a kúszás-mászás közben enyhe irigykedéssel gondoltam a túrasízőkre, akik felfelé is csúsznak, és nem cipelik a lécet a hátukon.
A csúcs előtt, a vadetető után nem sokkal van egy kis fenyves. Nyáron az a jó benne, hogy kellemesen hűvös, mivelhogy sűrűn vannak a fák, árnyékot ad. Télen meg… Télen meg az, hogy behavazva mesésen néz ki.
Fenn a kilátónál beöltözés, az obligát csúcsfotók, aztán indultunk lefelé.
Síelni eddig csak kezelt pályákon síeltünk. Én az utóbbi időben a sízés helyett rákaptam a snowboardra, Laca lábán meg kb. 10 évvel ezelőtt volt utoljára léc. Egy szó mint száz, izgalmas útnak ígérkezett.
Indulás előtt úgy tűnt, hogy valahogy rettentően sűrűn nőttek azok a szépen behavazott fenyők.
A ratrakolt pályákhoz képest ez az élmény teljesen más: a mély hóban egészen eltérő értelmet nyernek az olyan alapfogalmak, mint a hóeke, vagy a párhuzamos lécek.
Szerencsére ebben a mély hóban nem is gyorsultunk be annyira, szépen, nagy ívben lehetett kerülgetni a fákat. Fantasztikus élmény volt, igazi endorfinbomba, nem szűntem hülyegyerek módjára hujjogatni.
A fenyvesben a kényelmesnél pontosan egy nagyságrenddel sűrűbben nőttek az átkozottak.
Jó darabon követtük a túraösvényt. Az ösvény felső szakasza tényleg istenien széles. Viszont a vadetető után viszonylag hamar elkeskenyedik, bevisz egy kisebb vályúba, illetve a vályú szélén fel egy gerincre. A gerinc mellett a túloldalon egy meredek letörés van, ez para, bent a vályúban meg kilógnak a hó fölé a vadszeder indái, csinos kis hurkokat formázva. Ezekbe a hurkokba kiválóan bele tud csusszanni a léc orra, így kiderült, hogy a szederinda meglepően szívósan ellenáll a síléc által támasztott fizikai erőhatásoknak. Volt tehát alkalmunk megtapasztalni – heveny kacajok közepette -, hogy mekkora élmény a mély hóban fetrengeni egy-egy perecelés után.
Elárulom, óriási élmény, olyan, mintha valami pihe-puha pehelypaplanba bukfencezne bele az ember. Na jó, egy meglehetősen hűvös és tapadós pelyhekből készült paplanba.
És Laca a szakasz végére versenybotot hajlított a túrabotomból.
Aztán egy ponton elhagytuk a turista-ösvényt, a szombathelyi arcok előző napi nyomait követve. Így jó 20 percig a léceket lecsatolva ismét emelkedtünk, aztán bele a sűrűjébe: meredek hegyoldal, mindenféle fákkal sűrűn teleszórva.
A lécekkel a vállamon, a sícipőben felfelé caplatva vad irigykedéssel gondoltam a túrasízőkre, akik felfelé is csúsznak, és nem cipelik a lécet a hátukon.
Ezen a meredek szakaszon nyújtott teljesítményünk távolról sem sorolható a felhőtlen élménysízés kategóriába: estünk-keltünk, de itt a meredekség meg a sűrű fák miatt már nem nevettünk ezen, hanem inkább féltünk.
Itt a megnyugtatónál már több nagyságrenddel sűrűbben nőttek azok a szép szálfák…
Lacának darabidő múltán teleszaladt ezzel a zsákja, és az orra alatt bizonyára zaftos káromkodásokat elmorzsolva lecsatolt, és inkább gyalog, lécekkel a vállán csúszott-mászott lefelé. Én kitartottam, dafke, de minden sikeresen végrehajtott forduló után hosszan ünnepeltem magam, és mozdulatról mozdulatra terveztem a következő kanyart. 
Végül nem sokkal Velem fölött lyukadtunk ki. Innen viszont már újra élmény volt: kanyarogni mondjuk nem lehetett (őszintén szólva akkor ez már nem is hiányzott), de nem volt meredek, és be lehetett egészen csúszni a faluba.
(Valahol ezen a részen értünk ki a széles útra - a baloldali fenyvesből.)
A nap összegzése: felkutyagolni Írott-kőre sícuccal a hátadon - másfél óra. Lesíelni Írott-kőről: 2 óra. Az élmény: megfizethetetlen.
Egyszer ki fogom próbálni a túrasízést, ez már biztos.
